A játék egy viszonylag hosszú mozival kezdődik, amelynek minősége a jelenlegi játék-bevezetők színvonalához viszonyítva elég sok kívánnivalót hagy maga után. Ez a mozi egy rövidebb, tanító jellegű interaktív résztől eltekintve kb. 15-20 percre le is köti a játékos figyelmét. A mozi végére megtudjuk, hogy a játékos Michael szerepét alakítja, aki egy balesetben meghalt, de ő lett a kiválasztott, aki a gonosz ellen fog harcolni. Kedves szerzetesek vesznek minket körül a játék elején egy apátságban, akik éppen annyi információval szolgálnak, ami felkelti a játékos érdeklődését a játék végigjátszására. Rögtön a játék elején meg is kapjuk tőlük azt a fegyvert (Sword of Light – A fény kardja), amely a szokásos játéktervezői rutintól eltérően a legjobb fegyver végig a játék egész tartama alatt. A játék maga a szokásos mászkálós, öldöklős stílus, de szerencsére legalább a kibontakozó történet érdekes.
A játékot jó szívvel tudnám ajánlani mindenkinek, ha néhány komoly probléma nem homályosítaná el teljesen a játék jó tulajdonságait. A legkomolyabb tervezési hibát az interfész tervezője a játékmenet-tervezővel karöltve követte el. Miután a legjobb fegyverünk a fénykard, értelemszerűen gyakran szeretnénk ezt használni. (No meg jónéhány ellenfelet mással nem is lehet megölni.) Sajnos a fegyver használata óriási ütemben szívja el a manánkat, és addig nem lehet újra használni a fegyvert, amíg a mana nem töltődik fel, ez viszont nagyon lassú folyamat. Csata közben ugye az okos játékos váltaná a kimerült fegyverét valami másik használhatóra, ám az interfészen történő keresgélést és a játékban a közlekedést ugyanazokhoz a billentyűkombinációkhoz rendelték. A harc hevében ezért gyakorlatilag lehetetlen fegyvert cserélni, ugyanis amíg a játékos cseréli a fegyverét, a játék persze fut tovább a háttérben. Ez azt is jelenti, hogy a szoborrá merevedett karakterünket az ellenfél szépen le is aprítja, mire végeznénk a fegyvercserével. A legcélszerűbb taktika ezért az, hogy körbe-körbe kell rohangálni, amíg a manánk feltöltődik és a fénykard ismét használhatóvá válik. Ez a komoly hiba persze rögtön egy újabb problémához vezet. A játékos egy idő után azon veszi magát észre, hogy teljesen azonosan próbálja megoldani feladatokat. Kiválaszt egy jól védett helyet, elrejtőzik, megvárja, amíg a kard teljesen feltöltődik, kiszalad és lekaszabolja az ellenséget, majd vissza a „bokorba” és rejtőzködik tovább.
A játékot még kezdő fokozaton játszva is megizzadtam. Gyakran meg is haltam. A gyakori mentés elengedhetetlen, mert a karakterünket nagyon gyorsan meg lehet öletni, és a „mentőcsomag” is ritkább az ilyen programokban megszokottnál. A mentés persze akkor is jól jön, ha a kissé instabil program lefagy. Ez utóbbi is megtörtént párszor a játék folyamán.
A játék grafikája még megfelelő. A környezet kidolgozása elég jó, de egészében a látványvilág fényévekre van pl. a Dungeon Siege-től. A karakterek távolabbról nézve megfelelőnek tűnnek, de közelről nézve sajnos látszik, hogy a motor nem képes nagymennyiségű poligon megjelenítésére. A karakterek kidolgozottsági szintje elég közel van az Empire Earth-éhez, ám ami ott megbocsátható, mert végül is stratégiai játékról van szó, egy harmadik személyes akciójátékban sajnos nem elegendő. Az animációk szerencsére elég folyamatosak.
A zene a játék többi részhez képest jól sikerült, hangulatos, a zajok zörejek már kevésbé eredetiek. A hangalámondás sem sikerült a legjobban, de ez számunkra (úgy értem magyaroknak) nem annyira zavaró, mint egy angol anyanyelvűnek.
A játékmenetet és a játékélményt a már említett tervezési hibák sajnos komolyan lerontják. A sok interfészes birkózás után a játékos már nem tud annyira örülni a játék újabb érdekes fordulatainak.
Összefoglalásként annyit lehet mondani, hogy a játék alapötlete jó volt, de a megvalósításba néhány komoly hiba csúszott. Sajnálom, hogy így történt, mert a játék egy komolyabb revízióval (főleg az interfész átalakítása után) valóban érdekes, izgalmas és szórakoztató lehetett volna.
Végül illusztrációképpen álljon itt Archangel levele a küldetésből:
Kedves Szüleim, Barátnőm!
Kapkodva vetem soraimat papírra, mivel mindenféle szörnyek mászkálnak a sötétben, és rámtestálták a sintéri és ítéletvégrehajtói feladatokat, azaz nekem kell mindent kiirtanom a környéken. Mint tudjátok egy szörnyű balesetben meghaltam, és elvileg most nem is írhatnék levelet, de valami csoda folytán hamarosan magamhoz tértem. Először azt hittem, hogy álmodom, vagy a túlvilágon vagyok, mert még annak a templomnak a falai is rózsaszínben villództak, amit először megpillantottam. Ezt a valószerűtlen érzést még az is elmélyítette, hogy bárkivel találkoztam úgy nézett ki, mintha lapokból hajtogatták volna össze. Ez főleg akkor volt zavaró, ha valakihez közel mentem. Ezután a szerzetesek adtak néhány jótanácsot, közben mindenféle cserepekért kellett ugrálnom, meg lopakodni is megtanultam. Végül a kezembe nyomtak egy kardot, és mehettem, amerre láttam. Szörnyű volt! Mindenféle állatok, szörnyek, zsoldosok, mind rám vadásztak! A kardommal elég jól lehetett aprítani őket, de az gyorsabban kimerült, mint a nem Energizer-es nyuszi a reklámban, és ilyenkor persze fegyvert kellett volna váltanom. Megmondom őszintén, nem tudom, mi történt ilyenkor, de szinte lebénultam, és az ellenség könnyedén lemészárolt. Sajnos a rémálomnak ezzel nem volt vége, mert a kérdéses helytől nem messze hirtelen megint feltámadtam, és kezdődött az egész elölről! Az elején még lelkesedéssel töltött el az, hogy én vagyok a kiválasztott, aki megmenti a világot, de ez a feladat egyáltalán nem olyan hősies, ahogy eleinte gondoltam. Gyáva nyúlként lapulok a fűben, és várom, hogy a kardom megint feltöltődjön. Ezután kirohanok, és felaprítok mindent és mindenkit, akit csak tudok, majd uzsgyi vissza bokorba, ahol ismét rettegve nézegethetem a fegyveremet, mikor lesz ismét feltöltődve.
Most más csak az tartja benne a lelket, hogy vagy sikerül elpusztítani végre a gonoszt, vagy egyszer végre meghalok, és nem kell újra feltámadnom.
Puszilok mindenkit!
Misi a hős
