A repülőgép-szimulátorok sosem tartoztak a fősodorbeli, tömegeket vonzó műfajok közé. Jellemzően szűk, de annál elhivatottabb játékosbázist tudhatnak magukénak: olyan virtuális pilótákat, akik nem ritkán százezreket áldoznak joystickekre, gázkarokra és pedálokra a minél valósághűbb élmény érdekében. Nem véletlen, hogy a VR is ezen a piacon tud a leginkább labdába rúgni, hiszen a légiharcok kaotikus forgatagában kritikus előnyt jelent, ha egyetlen fejmozdulattal fel tudjuk mérni a környezetünket.
Sajnos a rétegjelleg miatt túl nagy választék sosem kényeztette a műfaj rajongóit. A polgári repülést a Microsoft Flight Simulator és az X-Plane széria dominálja évtizedek óta. Harci téren az Ace Combat vagy a War Thunder ugyan szélesebb tömegeket mozgat meg, de ezeket szimulátornak nevezni erős túlzás, hiszen egyértelműen az árkád vonalat erősítik. A kőkemény katonai repülés igazi bástyája – a modern hadviselésre fókuszáló Digital Combat Simulator (DCS) mellett – a már 25 éves múltra visszatekintő IL-2 Sturmovik sorozat.
A harci szimulátorok lényege, hogy az aerodinamikai erőhatások, a sérülésmodell és a fizika a lehető leghűbben tükrözzék a valóságot. A 2000-es évek elején pont emiatt volt forradalmi az eredeti IL-2 Sturmovik, amelyből a mai széria is kinőtt. Részletgazdag fizikájával és a második világháború keleti frontjának addig ritkán látott gépmadaraival egy csapásra etalonná vált. Filozófiáját tekintve az IL-2 széria közelebb áll a zsigeri, feszült és moziélményszerű légiharcokhoz: a DCS-szel ellentétben itt nincs szükség vastag kézikönyvek memorizálására a hajtómű beindításához, a hangsúly sokkal inkább a tiszta repülésen és a túlélésen van.
Bár az IL-2 név alatt az elmúlt huszonöt évben rengeteg epizód látott napvilágot, a fejlesztők eddig elzárkóztak a második világháborút követő időszakoktól, így a világégés utáni hadviselés teljesen kimaradt a repertoárból. Egészen mostanáig. Június végén ugyanis korai hozzáférésben elrajtolt a koreai háborút feldolgozó, kissé fura című KOREA. IL-2 Series.
Az új felvonás már csak a nevében IL-2, hiszen az ikonikus csatarepülő nem kapott helyet az ’50-es évek jetkorszakának hajnalát bemutató játékban. Bár a kezdeti, nyolc gépet felvonultató repertoárban akad néhány légcsavaros veterán is (például a P-51D Mustang, az IL-10 vagy a Yak-9), az igazi újdonságot a sugárhajtású repülők jelentik. Kicsit bosszantó ugyanakkor, hogy míg az amerikai oldalon elérhető négy gépből három már jet, addig szovjet fronton egyelőre mindössze a MiG-15 képviseli a technológiát. Ez valószínűleg tudatos döntés a fejlesztők részéről, bízva abban, hogy a csillagmotorok és propellerek szerelmesei is könnyebben váltanak jegyet az új korszakra.
A géppark mellett természetesen a hadszíntér is változott: immár a Koreai-félsziget felett szelhetjük a fellegeket egy akkora térképen, amelyet konfigurációtól függően nem biztos, hogy póttartály nélkül át tudunk repülni. Ha már a felszerelésnél tartunk: a gépeket kismillió módon variálhatjuk. A fix gépágyúknál újdonság, hogy akár csövenként eltérő lőszertípust (páncéltörő, robbanó, nyomkövető) is beállíthatunk. Egyes típusokra bombákat és nem irányított rakétákat aggathatunk, a külső üzemanyagtartályok megléte pedig szinte alap – mi több, még azok üzemanyagszintjét is mi magunk lőhetjük be. Különböző fejlesztések is elérhetők (hatékonyabb fegyverzet, megerősített szárnyak, nyomástartó ruha a pilótának), ám ezeknél számolnunk kell az extra súllyal, ami rontja a gép végsebességét és manőverezőképességét.
A precíz súlyozás azért is kulcsfontosságú, mert a harcmodor alapjai nem változtak gyökeresen a világháborús epizódokhoz képest. Hőkövető vagy radarvezérelt levegő-levegő rakéták hiányában továbbra is a klasszikus légi közelharc (dogfight) jelenti a csaták savát-borsát, ahol a fordulóidő és a motorerő dönt életről és halálról. A földi célpontok elleni fegyverek is meglehetősen kezdetlegesek még, így a hatásfokuk sem túl nagy.
Ugyanakkor az új gépeket így is újra kell tanulni. A sugárhajtómű, az eltérő szárnynyilazás és a finomhangolt aerodinamika teljesen új karakterisztikát kölcsönöz a madaraknak. Szokni kell a jóval nagyobb sebességet és ki kell tapasztalni a szerkezet határait, mert egy meggondolatlan, túl éles fordulóval pillanatok alatt leszakíthatjuk a szárnyainkat.
Ebben a tanulási folyamatban a játék egyelőre nem fogja túl szorosan a kezünket. Bár van beépített kézikönyv, specifikációs lista és rövid történelmi áttekintés, a tényleges oktatómód még gyerekcipőben jár. A gyakorlóküldetések nem érhetők el minden típushoz, és amik vannak, azok is túl egyszerűek ahhoz, hogy valódi tutorialként funkcionáljanak.
A helyzetet az irányítás finomhangolása sem könnyíti meg. A beállításokban a gombkiosztás nincs gépekre lebontva, mindent egyetlen ömlesztett listából kell kibányásznunk. Emiatt megeshet, hogy ugyanaz a gomb mást csinál egy jetben és egy légcsavaros gépben – ez pedig könnyen zavarhoz vezethet. Jómagam is belefutottam abba a problémába, hogy hiába programoztam be a pedáljaimra a különálló jobb és bal oldali kerékféket, a MiG-15 ezt képtelen volt lekezelni, mivel a valóságban is csak egyben lehetett fékezni a futóművét. Erre magamtól, a fejlesztők egyik prezentációja nélkül nem is jöttem volna rá. Szerencsésebb lett volna, ha a gombkiosztást géptípusok szerint rendszerezik a menüben, így jelenleg kénytelenek vagyunk saját profilokat létrehozni az eltérő masinákhoz.
A fejlesztők mindenesetre ígérik, hogy az elkövetkező hónapokban komolyan gatyába rázzák az oktatómódot. Addig is, a türelmetlenebbek a beépített küldetésszerkesztővel (Task Editor) már most teljesen egyedi missziókat legózhatnak össze, ahol a napszaktól kezdve a szélirányon át az ellenséges egységek sűrűségéig mindent testre szabhatnak.
A tartalom terén az early access verzió még érezhetően szellős: a többjátékos mód ugyan stabilan fut nagyjából egy tucatnyi szerverrel, de egyjátékos fronton mindössze két darab önálló missziót kapunk (ráadásul az első megegyezik a MiG-15 egyik gyakorlófeladatával).
Amiért viszont már most feltétlenül jár a kalapemelés, az a technikai és grafikai megvalósítás. A 1C Game Studios csapata egészen fantasztikus munkát végzett. Bár a játék – nem meglepő módon – bivalyerős PC-t követel, cserébe olyan látványvilágot és üzembiztos működést produkál, ami előtt le a kalappal. A töltési idők rövidek, nincsenek utólag bepattanó textúrák, és a teszt során egyetlen buggal, összeomlással vagy akadással sem találkoztam, még a több tucat gépet mozgató, masszív ütközetek alatt sem. A KOREA elképesztően jól optimalizált, a fotorealisztikus pilótafülkék, a részletgazdag táj és a dinamikus időjárási effektek láttán pedig nehéz elhinni, hogy még nem a végleges verzióval játszunk.
A technikai alapok tehát betonbiztosak, így a fejlesztőknek már csak tartalommal kell megtölteniük a vázat. Aggodalomra azonban semmi ok: az ígéretek szerint még az augusztus 4-én érkező teljes verzió előtt beemelik a dinamikus karrier módot a játékba, az ősszel érkező első DLC pedig további öt repülőgéppel bővíti majd a palettát.
A sugárhajtású IL-2 korszak premierje kifejezetten ígéretes, bár személy szerint kicsit sajnálom, hogy a földi célpontok elleni csatározások várhatóan most is háttérbe szorulnak, de ne legyen igazam. Persze történelmileg ez abszolút hiteles, hiszen a koreai konfliktus is elsősorban a magassági légi közelharcokról szólt, ám emiatt a széria szempontjából a generációs előrelépés is valamivel kisebbnek érződik, mint amire előzetesen számítani lehetett. Egy olyan piaci környezetben, ahol a kőkemény harci szimulátorok szinte fehér hollónak számítanak, már önmagában annak is tiszta szívből kell örülnünk, hogy egyáltalán született egy új, ízig-vérig minőségi képviselője a műfajnak. A virtuális pilótáknak tehát nincs mire várniuk: ideje kérni a felszállási engedélyt.
