Ne maradj le híreinkről és cikkeinkről, kattints ide, és állítsd be saját forrásként a PlayDome-ot!
A Square Enix a 2018-as Octopath Travelerrel valami különlegeset tett le az asztalra. Nemcsak egy nyolc irányból induló JRPG-vel lettünk gazdagabbak, hanem egy rendkívül érdekes és stílusos grafikai megvalósítással is: pixel-art textúrákat használó 3D környezetben kalandoztunk 2D pixel-art sprite-ok által megformált szereplőkkel. Ha hasonlítanom kell valamihez, technikailag talán az eredeti Doom állna a legközelebb hozzá, csak itt nem belső nézetben szemléljük az eseményeket, hanem féloldalasan felülről letekintő, amolyan diorámaszerű perspektívából. Elliot kalandjai olyan szempontból számítanak különlegesnek, hogy ezúttal nem körökre osztott harcrendszert kapunk, hanem valós idejű cséplést, amolyan Diablo módra.
Na de miért is hasonlítottam a címlapon a Zeldához a The Adventures of Elliotot? Nos, itt is kapunk egy nagy területet, rajta egy jó adag felfedeznivalóval, még a próbatételt és jutalmat kínáló szentélyek is megvannak. És talán nem nagy spoiler, hogy bizony hercegnőt is mentenünk kell majd. A terület persze nem akkora, mint Hyrule, cserébe négy korszakban fogunk kalandozni. A „light” jelzőt meg amiatt merészeltem ráakasztani a játékra, mert itt egyszerűbb dolgunk van, mint mondjuk a Breath of the Wildban vagy a Tears of the Kingdomban: a fegyvereink nem kopnak, nem bűvészkedhetünk kajareceptekkel, még az öltözékünk (és ezzel a páncélzatunk) is fix. Cserébe van egy magicite nevű anyag, aminek a darabjait gyűjtögetve tudunk különféle buffokat kotyvasztani a fegyvereinkre.
És ha már fegyverek: a harc gördülékeny, egyszerű elsajátítani, és szerencsére van annyira rugalmas, hogy többféle játékstílust is képes maradéktalanul kiszolgálni – persze ehhez előbb össze kell gyűjtsük őket, amihez kelleni fog vagy 4–5 óra, ahogy haladunk a sztoriban. Minden fegyvernek van speckó támadása is, és a már említett magicite darabokból előállított varázskövekkel tovább tudjuk turbózni őket – és szerencsére ezeket tetszés szerint csereberélhetjük. Közepes nehézségi szinten a sima ellenfelek inkább a létszámukkal jelenthetnek problémát, de a bossoknál már muszáj lesz taktikázni – a kihívást így kellemesnek mondanám.
A történet során csatlakozik hozzánk Faie, a tündérke: egyedül játszva nagyjából automatikusan segít, de mi is irányíthatjuk (a varázslatai mindenképp ránk vannak bízva) – de ha akad egy haver/tesó a közelben egy második kontroller társaságában, akkor ő is átveheti az irányítását. Nem rossz ez így, de picit olyan érzésem van, mint amikor a másik játékot Sapi irányítását vette át a Super Mario Odysseyben: oké, hogy ketten jobb móka, de érezhetően szűkebb lehetőségei vannak a másik játékosnak. Egyébként hasznos segítőtárs még szólóban játszva is (felporszívózza nekünk a hullajtott cuccokat, a varázslataival segíti a harcot és a továbbjutást, illetve némi pénzmagért cserébe feltámaszt), bár harc közben lehetne picit aktívabb.
Philabieldia, kalandjaink helyszíne kellően változatos és érdekes – de sokkal kisebb, mint Hyrule, így ne számítsunk olyan nagy terepre. Persze lehet mondani, hogy a négy korszak miatt megnégyszereződik a világ is, de még így sem ér fel szerintem Link és Zelda legutóbbi 3D történetéhez (mindent összevetve nagyjából a Link’s Awakening – Echoes of Wisdom kalibert kell elképzelni).
A sztori nem rossz, sőt, nagyon is kellemes, de nem tartogat olyan nagy meglepetéseket, amit ne láttunk volna máshol. Ami jobban zavar, az az, hogy ugyan akadnak mellékküldetések, de nagyon kevés – a szabadon bejárható világ illúziója így haloványabb, mert maga a történet viszont gyakorlatilag lineáris, döntési helyzetbe nem igazán kerülünk a végjátékig (érdemes tudni, háromféle befejezése lehet kalandunknak).
Már csak a külcsín elemzése maradt hátra – itt nagy meglepetés nem ér minket, ha játszottunk az Octopath Travelerrel vagy a Bravely Defaulttal, esetleg a Dragon Quest I & II HD-2D Remake-kel. A grafika pazar olyan szempontból, hogy meglepően részletes a pixeles stílus ellenére (vagy épp azért?), a szinkronhangok tökéletesen passzolnak a JRPG miliőhöz, a zene meg egyenesen fantasztikus.
Tudnám-e ajánlani a The Adventures of Elliot: The Millenium Talest? Naná, minden percét élveztem a tesztnek! Van olyan jó, mint a Zelda sorozat tagjai? Ez már nehezebb kérdés: azoknál talán kicsit kompaktabb élmény, kevésbé van meg a szabadság érzése, és igazából kevesebb lehetőséget kínál – ugyanakkor az élvezeti faktort hasonlónak mondanám. A stílus rajongói semmi esetre sem járnak rosszul vele.
