Star Wars: The Force Unleashed

Robbanások rázzák meg a Kashyyyk felszínét, a látóteret lézernyalábok szelik át. Dühös vukik egy csoportja vív ádáz tűzharcot a rohamosztagosokkal, akik hamar feledik a galaxis más teremtményei ellen felszívott magabiztosságukat, hisz az óriási teremtmények rettenetes ellenfelek. A fehér sisakos katonák rendezetlenül vonulnak vissza, magukkal cipelve sebesült társukat is – be egy közeli épületbe, ahol talán menedékre lelhetnek a zűrzavarban, míg megérkezik az erősítés. De az erősítés, maga AZ erősítés már benn várja őket. Sötét páncélt visel, melyet fekete köpeny borít, arcát maszk, kezét kesztyű takarja. Darth Vader, a Sith sötét lovagja pedig nem hátrál: méltóságteljes léptekkel halad előre, a felbukkanó vukikat egyetlen kézmozdulattal csapja a falhoz (noha megérinteni nem érinti őket), lézernyalábjaikat fénykardjával hárítja. Nem a vukik miatt érkezett, ám aki elé áll, az meghal, mindegy kicsoda. Nem siet, mégis hamar megtalálja, akit keres: egy jedit, az egyiket az utolsó néhányból, aki túlélte a 66-os parancsot. A párbaj, kettejük párbaja nem lehet kétséges, a jedi egyre hátrébb szorul, és bár mindent megpróbál, de eljön a pillanat, mikor már nem tudja megállítani Vader rohamát, s a földre rogy. A sötét nagyúr a magasba emeli fénykardját, hogy pontot tegyen ügyük végére, és megszabaduljon egy problémától... de a fegyver nem sújt le. Nem teheti, mert az utolsó pillanatban kirepül a meglepett nagyúr kezéből, valahova a háta mögé. A sith megfordul, s még ő is meglepődik azon, ami a szeme elé tárul: egy 6-8 éves kisfiú áll ott riadtan, kezében a vörös lézernyalábbal. Egy kisfiú, aki az Erővel megtréfálta Vadert, pedig arra még Obi Wan Kenobi sem volt képes... A nagyúr csak akkor ocsúdik, mikor megjelenik néhány rohamosztagos, akik fegyvert tartanak a gyerekre, és várják a parancsot a kivégzésre. De nem ő, hanem ők halnak meg, mert helyrehozhatatlan hibát ejtettek: megláttak valakit, akit nem kellett volna. Valakit, akiből hamarosan tanítvány válik. Vader titkos tanítványa.

Figyelemre méltó, hogy a Star Wars univerzum mennyi fejlődött az elmúlt harminc évben, és ezt leginkább az Erő megnyilvánulására érthetjük. Gyerekkorunkban csillogó szemmel lestük, ahogy Luke a fénykardjával vagdalkozik, tágult a pupilla, mikor Vader már óriási súlyokat hajigált, aztán még ez is kevésnek tűnt a Császár villámaihoz képest. Azóta... azóta viszont tudjuk, hogy a szerencsétlen Vaderen kívül minden valamirevaló sith tud villámokat dobálni, hogy a legyőzhetetlennek hitt Palpatine kis nudli mondjuk Revanhez képest – egyszóval ahogy tágult az Star Wars univerzuma, úgy fejlődött az Erő is. És előre meg kell, hogy mondjam, a The Force Unleashedhez képest még a KotOR is visszafogottnak mondható, Revan képességei pedig szerény trükkökké törpülnek mostani főhősünk akciói mellett. Persze van olyan Star Wars fan, akinek nehezen veszi be mindezt a gyomra, és őszintén bevallom, emiatt én is némi félelemmel ültem le a játék elé. No de lássuk, hogy mivel szembesültem.

Ahogy a bevezető történetből már sejthető, mi kapjuk azon megtisztelő feladatot, hogy magának a nagy Darth Vadernek asszisztálhassunk terve végrehajtásában, méghozzá titkos tanítványként funkcionálva. A titkos szó pedig igen hangsúlyos, mivel aki egy picit is ismeri a sitheket, az tudja: a jedikkel ellentétben náluk a tanítványi státusz lehetőséget jelent, míg a mester a lehetőség akadályát... Vader nagyúr pedig úgy gondolja, hogy itt az ideje az akadályokat eltüntetni. Gondot csupán egy erős Császár jelent, akinek érhető módon gyanítania sem szabad, hogy mi létezünk, így aztán hamar megoldódik az előzetes videók keltette dilemma: ha a Birodalomért harcolunk, vajh miért ölte halomra az ifjú a rohamosztagosokat? Ezért. Nincs tanú, nincs gond – cserébe viszont (eleinte) nincsenek szövetségeseink sem, akár lázadókat, akár birodalmiakat látunk, oda kell csapni, különben megpörkölnek. Ez önmagában – valljuk be – nem kis kihívás, ám cserébe olyan képességekkel rendelkezünk, amelyekkel mindezt valóban meg is tehetjük.

Bár a játék alapvetően az akcióra összpontosít, egy nagyon minimális RPG elemet is csempésztek bele a fejlesztők, de ez csak a kinézetünkre, a fénykardunkra, és különleges képességeinkre korlátozódik, a lekaszabolt ellenfelekből és főellenségekből kék buborék formájában áramlik belénk a tapasztalati pont, amelyekből aztán Erő képességeinket fejleszthetjük – újakat tanulhatunk, vagy a meglévőket erősíthetjük. Ezekből viszont annyi van, hogy ember legyen a talpán, aki mindnek betanulja a kombinációját. Hogy is mondjam: ha anno a Mortal Kombatban minden szereplő kivégzését vágtad fejből, akkor nem lesz gondod, de ha nem, akkor hozzám hasonlóan kiválasztasz 3-4 kombinációt, és ezekre összpontosítasz. Elég lesz, már csak azért is, mert a főbb formulák olyan hatalmat adnak a kezünkbe, amellyel aztán egy bolygót is könnyedén leamortizálhatunk.

Ahogy az előzetes videókból láthattuk, fő fegyverünk az Erővel való mozgatás/nekicsapás/elhajítás, ami iránt eleinte némi ellenérzéssel viseltettem, ám 2-3 pálya után ráéreztem az ízére, és szinte teljesen belészerettem. Nem fájt már ekkor, hogy aránylag ritkán használom a fénykardot, egyszerűen lenyűgöző érzés, ahogy elkapsz egy rohamosztagost, a levegőbe emeled, s az hiába próbál rémülten belekapaszkodni valamibe, te kérlelhetetlenül nekivágod a mögötte feltűnő társainak. A forradalminak beharangozott fizikai motornak köszönhetően azonban abszolúte nem mindegy, hogy kit, mit, mekkorát, hova: egy kisebb hordó hajítása után még felállnak a tekebábuk, de a sziklatömbre már csak a csend a válasz. Ugyanígy, ha embert emelünk a levegőbe, nem mindegy, hogy csak úgy hátrahajítjuk, esetleg nekicsapjuk a falnak (az se, hogy hány méterről), vagy épp letaszítjuk a szakadékba: ez utóbbi a legizmosabb, sokat túlélő lényeket is végleg elintézi. De ez csak egy forma, mondhatni az alap, mert ezen kívül még tucatnyi képességgel rendelkezünk, amelyeket ráadásul össze is lehet kombinálni. Van itt minden, ami valaha is feltűnt a Star Wars univerzumban (és elsősorban a KotOR-ban), ráadásul ezek is sokszor tagolódnak, villámból például kapásból három akad: egy „natúr”, egy koncentrált, és egy ugrásból végrehajtott, aztán még lehet egyéb leágazás is, de nekem ennyi is elég volt. S mint említettem, a képességeket kombinálni is lehet, ha teszem azt, felemelünk a levegőbe valakit, nem muszáj elhajítani, kiszolgáltatott emberünket lehet sorozni elektromossággal, vagy épp erőkitöréssel (ami leginkább egy detonációra emlékeztet), esetleg egyéb trükkel (lásd a cikk végén lévő videót) – minél erősebb az ellenfél, annál jobb kombókat illik összeállítani ellene. De igazán erős ellenfél kevés akad – ebben a játékban valóban érezhetjük, hogy mekkora egy Sith lord hatalma.

A pályák persze sablonokat követnek, sajnos túlságosan is: elindulunk, jönnek a tucat-ellenfelek, akik maximum akkor veszélyesek, ha sokan vannak, és nagyon szétszórtan lőnek ránk. Aztán köztük néha feltűnik egy-egy speciálisabb karakter is: „kedvenceim” például a Boba Fett-szerű rohamosztagosok, akik a hátukra kötött rakétákkal repkednek ide-oda – és persze lelkesen soroznak, ahogy meglátnak –, közelről pedig lángszóróval igyekeznek gyrost sütni belőlünk. De ők is csak akkor okozhatnak problémát, ha legalább 3-4 darabbal hoz össze a sors, ilyenkor nem árt némi koncentráció, meg a megfelelő Erő-trükk használata, különben gondban lehetünk. Ellenben segítségnek bővében leszünk: életerőnket kis piros „valamikkel” tölthetjük fel, és ezek meglehetősen gyakoriak, ráadásul időnként találhatunk piros kristályokat is, amelyeket szétvágva emelkedik maximális életerőpontunk (a kék ugyanezt teszi, csak az erő pontokat dobja meg).

De hogy folytassuk a sort: a készítők jó érzékkel rakták össze a pályákat úgy, hogy mikor már éppen ráunnánk a mészárlásra, akkor tűnik fel egy-egy kis-főellenség, aki rögtön feldobja a laposodó hangulatot. A pályák végén pedig vár az igazi kihívás, vagy egy jedi, vagy egy sith, vagy valami behemót monstrum, akik tényleg nem adják könnyen magukat. Viszont a csapat erre is gondolt, így az automatikus mentés figyeli hogy áll főellenségünk életereje (teljes, háromnegyed, fél), és ha meg is halunk, nem kell teljesen elölről kezdenünk a gigászok csatáját. Ezek a harcok tényleg fantasztikusra (és izgalmasra) sikeredtek, ráadásul gyönyörű animációk dobják fel őket. Például mikor villámmal támadunk egy jedire, akkor a kép közelire vált, amelyen hőseink erőlködése látszik, ilyenkor a felvillanó gombokat kell helyes sorrendben és időközönként megnyomni. Ha sikerül, akkor változatos animációkat láthatunk arról, ahogy ifjú sithünk mindenféle látványos mozdulattal alázza le az ellent, ha nem... akkor sajnos ránk vár a szenvedő alany szerepe. Rengeteg ilyen leágazással rendelkező videót tartalmaz amúgy a játék, én csak néhányat említenék: összeakadó kardok, ránk taposni vágyó gépezet, szájába tömő monstrum, és így tovább. A már említett felvillanó gombok máshol is szerepet kaptak, amikor egy főellenség életereje vészesen lecsökken, akkor ezzel a módszerrel tudjuk kivégezni, ha azonban elrontjuk a kombinációt (de nem gyakran fogjuk), akkor erőre kap a piszok, mi meg kezdhetjük elölről az egészet. És ha az említett animációkra azt mondtam, hogy látványosak, akkor a kivégzéseknél ezt tegyük négyzetre, a fejlesztők rendkívül kreatív végkifejleteket találtak ki.

Eddig azt hiszem, szinte kizárólag pozitívumokat lebegtettem meg a játékról, most viszont következzen az, ami nem tetszett. Először is a pályák egyhangúsága. Nagyon fel lehetett volna dobni az egészet picivel több RPG elemmel, és változatosabb küldetésekkel, ez azonban teljesen kimaradt, noha a pusztítás sem nevezhető unalmasnak. A másik probléma röviden: az arányvesztés. A fejlesztők olyannyira az Erő látványos megjelenítésére koncentráltak, hogy ezért feláldozták a józan ész határait is. Ifjú sithünk olyasmiket hajt végre, amire még Revantől, vagy Yodától sem volt példa, ráadásul rettenetesen következetlen az egész. Mert az egy dolog, hogy nekicsap egy űrhajót a sziklafalnak. Oké, nekicsapta, megemésztem. De utána valahol az lenne a logikus, hogy a később feltűnő behemót (de a hajónál jóval kisebb) rankornál vidáman hátradőlve sváb népdalokat dúdolgassunk, miközben a dagadt szörnyet 5 percig verjük a falhoz. De nem, azt bezzeg meg se tudjuk mozdítani, helyette rohangálhatok meg ugrálhatok kétségbeesetten félórát, miközben mindent hozzávágok a döghöz, ami csak mozdítható. Sajnos elég sok ilyen logikai csavar tűnik fel a történet során, azt nem mondom, hogy rettenetesen zavaróak, de tartok tőle, hogy a Star Wars fanok – ha eddig nem tették – megismerik a szem idegrángásának fogalmát.

Azonban volt valami, amiért még ezt is meg tudtam bocsájtani Lucaséknak. A történet. A történet, ami – még ha ez szubjektív is – úgy gondolom, méltó az elődökhöz: izgalmas, tele van váratlan csavarokkal, meglepetésekkel. Érezzük a karakterünk, érezzük, ahogy egyre erősebbé válik, és ahogy mi is rutinosodunk, úgy fokozódnak a csaták, párbajok, úgy élvezzük egyre jobban az egészet. Külön kiemelném, hogy az eleinte kissé túlságosan is halszeműnek tűnő főhőst is meg lehet kedvelni a sztori alakulása közben, idővel pedig úgy éreztem, hogy sithünk méltó arra, hogy csatlakozzon a Kyle Katarn-Revan vonalhoz. Ráadásul ennek a játéknak direkt az a célja, hogy a két trilógiát összekösse, és értékes háttér információkkal szolgáljon a köztes időről – jelentem, utóbbi mindenképpen sikerült.

Mit is mondhatnék így a végén. Előítéletekkel telve ültem le a játék elé, ám fenntartásaim hamar tovatűntek, mert amit végeredményként kaptunk, az bizony szórakoztatóra sikeredett. Talán azt sajnálom csak, hogy PC-re nem készült átirat, ám itt említeném meg, hogy a fejlesztők által felhozott grafikai problémákat részemről kamunak minősítem. Merem állítani, hogy ennek a játéknak van olyan jó története és pörgős játékmenete, hogy egy PC-s medium beállításon is tökéletesen elszórakozzon vele (annál is inkább hiszek ebben, mert bár több platformon is láttam, végigvinni Playstation 2-n sikerült) Az igazi ok úgy érzem a játékmenet, amely olyannyira konzolos, amennyire csak lehet. Ezt pedig nagyon nehéz átalakítani PC-re, noha a lehetetlen nem létezik, ám kérdéses, hogy a rengeteg munka megérné-e a kiadó számára, egy rossz portolást pedig nem kéne megkockáztatni.

Összefoglalva tehát: a mérleg bal serpenyőjében a kiváló sztori, a reformer grafikai motor, és a látványos akciók foglalnak helyet, míg a másikban a néhol idegesítő kameramozgás, a dialógusok irányításának kimaradása, a sablonos küldetések, és főleg az arányvesztett képességek várakoznak – részemről azonban a mérleg egyértelműen balra dől. Úgyhogy annak, aki kíváncsi rá, hogy mik a tervei Vadernek, milyen szerepet játszik főhősünk a későbbi trilógia történetében, és mindezt látványos akciók árán derítené ki, annak bátran ajánlhatom a The Force Unleashedet. Az időnkénti gyors pislogásba meg még nem halt bele senki.