Call of Duty: World at War

A rajongókat mindig nehéz kielégíteni. Ez akármilyen területen igaz, hát persze, hogy a játékpiacon is. Nem is olyan túl régen, a Call of Duty negyedik része, a Modern Warfare idején ment a károgás a fölösleges modernkedésről, a hagyományos CoD világ megcsúfolásáról. Aztán ahogy – a briliánsan sikerült single player és multiplayer módoknak egyaránt köszönhetően – mindenki megszerette a játékot (nem véletlenül trónolt sokáig az eladási listák élén), rövidesen bejelentésre került az újabb rész, a World at War, amely újra visszatérít a II. világháború idejébe. Persze mondanom sem kell, újra jöttek a harsány hangok, hogy minek már megint az unalmas világháború, és milyen jó volt az újító Modern Warfare. Ha egyszer olyan helyzetben lesztek, hogy rajongótáborotok lesz (híres focisták, színészek, milliárdosok, zenészek, és/vagy pornósztárok lesztek, esetleg PC Dome cikkírók! :o) ), így bízzatok meg a rajongói véleményekben...!

Az 5-ös számú Call of Duty tehát visszatért őseihez, de ahogy az előzetesben is kifejtettem, a játékmenet – különös tekintettel a multiplayer részre – nagyon sok mindenben átvette a Modern Warfare-ben debütált megoldásokat. És hát valljuk be, ez jól is áll neki! De hogy mégse tűnjön önismétlésnek a játék, a szerzők próbáltak olyan helyszíneket és küldetéseket kreálni, amelyek az újdonság varázsával hatnak. És ez sikerült is, mert nem érezzük úgy, hogy ugyanazt akarnák lenyomni a torkunkon, valóban újabb élményekben és tapasztalatokkal lehetünk gazdagabbak. Ez a rész ugyanis a csendes-óceáni és az orosz hadszíntérre kalauzol bennünket, természetesen minden esetben a Szövetséges oldalon harcolva.

„Állj be a seregbe, láss világot, ismerj meg érdekes embereket – és öld meg őket!” – mondja a klasszikus vicc, és pontosan ilyen egzotikus helyszínek, mint Pelelui és Okinawa szigete, valamint vicces sapkájú ferdeszemű emberek megismerését ajánlja a US Marine Tours utazási iroda. A vidám, oldott hangulatú kirándulás célja pedig nem más, mint az említett helyek feldúlása, valamint az érdekes és különleges kis fickók halomra irtása.

Az amerikai oldalon Miller közlegény bőrébe bújunk, akit japán fogságból szabadítanak ki, miután szemtanúja volt, hogyan végzik társai a brutális fogva tartók karmai között. Újra fegyvert fogunk, és Roebuck tizedes illetve Sullivan őrmester utasításait követve veszünk részt a hadmozdulatokban. A szovjeteknél Petrenko közlegényt irányítjuk, akinek kedvenc időtöltése félig agyonverve haldokolni, ugyanis több vele kapcsolatos küldetés is azzal indul, ahogy hősünk csendesen agonizál egy hullarakás közepén, amíg rá nem lel Reznov őrmester, aki a továbbiakban kommandírozza a kis csapatot. Itt Sztálingrádnál kezdődik a kálváriánk, később pedig a Berlin előterének számító Seelow körzetben, illetve magában Berlin szívében vívhatjuk hősies antifasiszta harcunkat a rettegést keltő, bakancscsattogtató masírozás és a kirekesztő ordas eszmék ellen (jövő hónapban elmegyek szóvivőnek... :o) )

A játékot elindítva különösebb meglepetésben nem lesz részünk. Szinte minden visszaköszön, amit a Modern Warfare-ben megtapasztaltunk, persze jelen helyzetre testreszabva. A küldetések nekem tetszettek, mert valóban olyan jellegű, és véleményem szerint izgalmas feladatokat sikerült fabrikálni, amelyek átadják a csendes-óceáni hadszíntér jellegzetességeit: dzsungelharc a pálmák ágai között lapuló, illetve rókalyukakból előbújó japánok ellen, partraszállás, bunkerek elleni lángszórós támadás, sőt, még igazi ínyencségként egy PBY Catalina hidroplán lövészeként is szórhatjuk az ellenséges hajókat és a Zero vadászgépeket. A szovjet oldal küldetései is jók lettek, úgy érzem, hogy a játék brutális leplezetlenséggel mutatja be a keleti front kegyetlenségeit és embertelenségeit, mindkét szemben álló félnek felróva (különös tekintettel a magukat megadó hadifoglyok lemészárlására).

Ha már a brutalitásnál tartunk, ezt sem aprózták el a játékban, nem véletlenül virít a dobozon a 18+ besorolás. Itt aztán fröccsen a vér, szakadnak a végtagok, megy a durvulás ezerrel. És persze katonatársaink bájos megjegyzései sem szűkölködnek az „F-betűs szavakban”. Szóval eléggé eldurvult a játékmenet, ami igazából jó, mert a háborút valóban nem Hamupipőkeként, topánkában tipegve kell végigharcolni... :o) De alapvetően én azért nem örülök neki, hogy mindenki arra csorgatja a nyálat, hogy robban a fej, sugárban ömlik a vér, jééé itt egy leszakadt láb, húúú de király!! Gratulálok, fiatalság...!

Szóval a játékmenet durvább lett az eddigiekhez képest, de azt nem állítom, hogy nehezebb. Sőt, regular szinten teljesen nyugodtan rohangálhattam a géppuskák kereszttüzében, több konkrét fejlövést is kibírtam, sőt a „BANZAAAAII!!” kiáltással szuronyrohamra induló japán bakákat, de még a fedezék mögül lövöldözőket is könnyűszerrel lehet késsel is hatástalanítani. Azért ez gáz! A regular szint lehetne reálisabb, azt már nem bánom, ha a könnyű vagy a veterán már (pozitív vagy negatív irányban) túlzásokba esik. Az MI-vel sem voltam igazán megelégedve. Bár az ellenséges katonák keresik a fedezékeket, összességében elég bénán reagálnak a történésekre.

Ha már a hibáknál tartunk, azért van belőlük néhány. Például annyira lerínak a beépített triggerek a játékban, hogy az már idegesítő. Szinte a vak is látja, hol vannak, illetve hol indulnak el az előre leprogramozott események, pontosan megvan, hogy melyik katona fog fennakadni a japánok csapdájában, semmi spontaneitás nincs. És ha a játék úgy dönt, hogy most valaminek meg KELL történnie, akkor ha a fene fenét eszik, az akkor is úgy lesz, kibújni nem tudunk alóla, mert ilyenkor maximum egy láthatatlan fal előtt „helyben futunk”, ami már 10 évvel ezelőtt is ultragáz volt...

További bakik is vannak, haditechnikailag is, meg logikailag is. Például minek lövöldözget a német gyalogos kézifegyverrel a T-34-esre!? Még csak nem is arról van szó, hogy az idegei felmondják a szolgálatot az eltaposástól rettegvén, és begőzölt állapotban minden kezébe akadó eszközzel igyekszik hátráltatni a fölé magasodó monstrumot (ez reális magyarázat lenne), de ehelyett csak egyszerűen unottan pufogtatnak a lövészárokból. Mi értelme van ennek?

Na meg itt van ez a „náci zombik” mód... Értem én a viccet, csak nem szeretem! Mire volt jó ez? Ez a normál küldetések utáni bónuszjáték, amely a „Nacht der Untoten” ("Élőhalottak éjszakája" – németül) címet viseli, abszolút nem illik a Call of Duty világába, bár el lehet mókázni vele, akinek igénye van rá.

Kissé sokat méltatlankodtam itt a fentiekben, pedig mindezek azért a World at War játékélményéből nem vonnak le, maximum kicsit bosszantanak olykor. De az a jellegzetes Call of Duty élmény, az a pörgős játékmenet és kiváló hangulat mindenesetre jelen van, továbbra is. A küldetéseket jól kitalálták, és kellően változatosak is. Bemutatják mindazokat a spéci harci helyzeteket, amelyekkel a csendes-óceáni szigeteken szembesülhetett az amerikai baka. Ez igaz az orosz frontra is, de az ottani jelenségek annyira nem hatnak újszerűnek.

A megvalósításra túl sok szót nem érdemes vesztegetni, hiszen az előző rész, a Call of Duty 4: Modern Warfare jól ismert motorja berreg az 5-ös rész alatt is. A grafikai kidolgozottság és az effektusok csodálatra méltók ezúttal is, tényleg azt érezzük, hogy szinte „be tudnánk lépni” a monitorba. Különösen a tűz (illetve az ehhez kapcsolódó pára) és a víz effektjei lettek rendkívül tutik!

A fegyverek közül több meglehetősen különlegesnek számít az egzotikus helyszínek miatt. Japán Arisaka puska, Type 100 géppisztoly, és Type 99 könnyűgéppuska mellett még puskagránátot is felszerelhetünk az egyik küldetésben, továbbá noha a klímaviszonyok meglehetősen kellemesek Okinawán és környékén, a japánoknak mégsincs mindig kedvük a hasukat süttetni, de ebben segíthetünk nekik a lángszóró közreműködésével. :o) Ez a fegyver elég hatékony, ugyanis „unlimited ammo” cheattel működik, mindössze túlmelegedéskor kell leállni egy rövid időre. Szóval törekedjünk minden küldetésben megőrizni. Az oroszoknál a TT Tokarev pisztolyt, Mosin-Nagant puskát, SVT-40 félautomata puskát, dupla csövű (ill. lefűrészelt csövű) vadászpuskákat, és egzotikumként a PTRD-41 páncéltörő puskát érdemes kiemelni. A zsákmányolható német fegyvereket gondolom, nem kell bemutatni, esetleg a Gewehr-43 félautomata puska, az FG-42 ejtőernyős gépfegyver, és a csigatáras MG-42 géppuska említésre méltó. Utóbbival tisztességesen lehet tarolni, sok töltény fér a tárba, ráadásul falra is rögzíthető, így mindig szívesen grasszáltam vele.

További érdekesség – és ezt a fejlesztők külön kiemelték –, hogy a jól ismert M1 Garand puska működése eltér a korábbi játékok bevett gyakorlatától, ugyanis itt is, és a valóságban is lehetőség van újratárazni a fegyvert, nem csak azzal a jellegzetes csendüléssel löki ki az üres tárat. Ha már a hangoknál tartunk, a fegyverek kerepelése is változatosra, valósághűre sikerült. Így rögtön megismerhetjük a jellegzetes fegyverropogásokat.

A szinkronhangokkal sem kispályáztak az új Call of Duty részben. Amerikai csapatvezetőnk, Roebuck Kiefer Sutherland hangján ordítja a parancsokat, az oroszoknál pedig elöljárónk, Reznov őrmester szinkronját Gary Oldman adta. Természetesen mindenhol megvan az az egy-két ember, aki végigkíséri a cselekményt, de a csapattagok nem olyan egyéniségek, mint mondjuk a Vietcongban.

A pályákat nem csak egyedül, hanem kooperatív módban, társainkkal együtt is bejárhatjuk, végigjátszhatjuk. Nem ad kifejezetten újabb megvilágítást a küldetéseknek, de azért mégis más hangulata van egyedül végignyomni a pályákat, vagy maximum 4 fegyvertárs oldalán harcba szállni. Jó pár kellemes órát el lehet tölteni ezzel a játékmóddal, igazi pluszt szerintem a "náci zombik" pályán ad, amikor valóban vállvetve kell egyre elkeseredettebb küzdelmet folytatni a nyakunkba szakadó zombihordák ellen.

Ahogy a Call of Duty 4 esetében, úgy ezúttal is Dino vette górcső alá a játék online multiplayer részét, így át is adnám neki a szót pár bekezdés erejéig.
Az elmúlt év során hosszú órákat töltöttem a Modern Warfare multiplayer részével, és bár a közel 7 napnyi tiszta játékidő után profinak egyáltalán nem nevezném magam, úgy érzem, elég jól kiismertem a játék minden csínját-binját. Ezzel a háttérrel pedig igen könnyedén váltottam az új részre, mely alapvetően – és talán csipetnyi rosszindulattal – nevezhető a negyedik epizód második világháborús modjának is. Ugyanis az előző rész gyakorlatilag összes multiplayer játékeleme megtalálható benne, és szinte csak a pályákat, fegyvereket és szereplőket cserélték le alatta. Az összecsapások jutalmazásául most is XP-t kapunk, a felső határt azonban ezúttal a 65-ös szint jelenti. Ezt elérve presztízs-szintekért folytatódhat a pontgyűjtés. Az addig megszerzett fegyvereink elvesznek, ismét az első szintről kezdhetünk neki a játéknak, az újabb és újabb presztízs-szintek megszerzésekor pedig új slotokat kaphatunk saját karakterosztály létrehozásához (az előző rész öt helyével szemben így most összesen akár tíz slotunk is lehet). Nevünk mellett ilyenkor a szint mellett egy külön érmet is megjelenít a játék, hogy a többiek láthassák, hogy mi már hol tartunk valójában. Sajnos ezzel együtt megjelentek a minden egyes találatért irreálisan sok XP-t adó szerverek is: van, ahol egyetlen ölésért 3-4 szintet is tudunk lépni. Így viszont gyakorlatilag értelmét veszíti az XP-gyűjtés. A fix karakterosztályok mellé ezúttal is kialakíthatjuk sajátjainkat – miután elegendő fegyvert és perket unlockoltunk a ranglétrán feljebb jutva. A jól megszokott perkek, mint a falon áthatoló lövedék vagy a gyorsabb fegyverújratöltés mellett az új elemekhez alkalmazkodva pedig megjelentek olyanok, mint például a mérgező gáz elleni védelem.

Játékmódok terén egyetlen igazi újdonságot a War jelenti. Ebben az ellenség bázisa felé haladva kell újabb és újabb zászlókat elfoglalni, miközben a másik fél is ugyanezt teszi. Kiegyenlített csapatok esetén igen hosszúra elnyúló, élvezetes összecsapásokat eredményez ez a játéktípus. Az összes többi mód megvolt a Modern Warfare-ben is: Deathmatch, Team Deathmatch, Capture the Flag, Domination, Search and Destroy, Sabotage, Headquarters. Ahogy a fegyverek is alkalmazkodtak a régebbi korhoz, úgy cserélték le a légicsapást nehéztüzérségre, a helikopter segítségül hívását pedig ötletes fordulatként kutyák bevetésére. Ugyanakkor visszatértek a Call of Duty: United Offensive óta elfeledett tankok, melyeket valahogy ismét feleslegesnek érzek – szerencsére nem mindig állnak a játékosok rendelkezésére. Végül pedig 24 rajongóként igen nagy hangulati plusznak értékeltem, hogy az amerikai oldalon harcolva nem más buzdítja neten játszó katonáinkat, mint Jack "damn it" Bauer.

Bár sokaknak sokféle véleménye van a Call of Duty: World at Warról (lásd a bevezető okfejtésemet a „rajongásról”), nekem bejött a Treyarch játéka. Világrengető újdonságokat nem kapunk, hiszen a sorozat negyedik részében már elsütötték a poénokat ilyen téren. De erre nem is volt szükség, hiszen a sikert sikerre halmozó alapra megbízhatóan építették fel az új részt. A küldetések és a fegyverek változatosak és meglehetősen egzotikusak, a régi jó Call of Duty játékélmény pedig garantált. Vannak hibák, akadnak bosszantó marhaságok, és pár dolgot jobban is kidolgozhattak volna, de összességében szerintem elégedettek lehetünk a végeredménnyel. És hogy a II. világháborút lejárt lemeznek tekintők (de annak idején a Modern Warfare újítását is bőszen fikázók) számára is legyen egy jó hír, a jól ismert séma szerint jövőre ismét az Infinity Ward jelentkezik a hatodik résszel, Modern Warfare 2 néven. Szóval örüljetek, „e örö, e bódottá”! De addig is BANZAAAAII!! :o)