Idén húsz éve, hogy a Samsung megkezdte hazánkban a színes tévék összeszerelését a jászfényszarui üzemében. A Hatvan közelében lévő gyárba ez alatt az idő alatt nem nagyon engedtek be senkit a dolgozókon kívül, idén azonban a kerek évforduló alkalmából kivételt tettek, és közel kéttucatnyi újságírót invitáltak vendégségbe. A látogatás érdekesnek bizonyult, nem mindennapi dolog ugyanis bepillantani egy high-tech üzembe.
De kezdjük mindenekelőtt egy kis történelemmel! Valószínűleg kevesen tudják ugyanis, hogy az elektronikai cég eredetileg egész messziről indult, legalábbis ami a termékeket illeti. Lee Byung Chul 1938-ban alapította a Samsung Sanghoe-t (Három Csillag Vállalat), mely eleinte szárított hallal és zöldséggel kereskedett. A tíz évvel később létrejött Samsung Mulsan Gongsa két évvel később már Szöul kilencedik legjelentősebb cége volt, azonban a koreai háborúban a cég minden vagyona elveszett. A háborút követően a tulajdonos cukorgyárat és textilüzemet indított. Az elektronikai területre 1970-ben léptek be, a Sanyoval közösen alapított céggel, ennek az évnek novemberében készült el az első fekete-fehér televíziójuk. '74-től már hűtőszekrényt, 1975-től pedig monitorokat is gyártottak. 1978-ban nyitották első tengerentúli leányvállalatukat, az USA-ban, és folyamatosan ment tovább a bővülés. Az alapító 1987-es halála után fia, Lee Kun-Hee vette át az irányítást, aki azt tűzte ki célul, hogy a Samsung a világ öt legjelentősebb elektronikai cége közé kerüljön.
A cégtörténet magyarországi szála 1989-ben kezdődött, amikor 50%-os tulajdonrésszel létrejött a hazai leányvállalat. 1990-ben megindult a termelés, nyárra pedig 100%-os tulajdonos lett a Samsung. 1993-tól már exportáltak is innen, 1998-ban érték el az 1 millió darabos gyártókapacitást, 2004-től projektoros és LCD készülékek készültek Jászfényszarun, 2007-től pedig megnyitották a második gyárépületet is. Az idei évben áttértek az aktuális technológiának megfelelően a LED televíziók gyártására. A különböző méretű lapos tévék mellett szállodai, beépített DVD-lejátszóval is rendelkező készülékeket szerelnek össze Magyarországon. A tévépanelek külföldről érkeznek, az elektronika gyártása és az alkatrészek összeszerelése folyik a jelentős mértékben gépesített üzemben.
Miután megismertük a cégtörténetet, egyfajta közjátékként érdekes bemutatót láthattunk. Ahogy arról korábban írtunk, a Samsung idén mutatta be LED-es 3D LCD televízióit, és az eddigi bejelentések alapján erősen elkötelezte magát a 3D megjelenítés népszerűsítése mellett. A tárgyalóteremben elhelyezett nagy tévén a Szörnyek az űrlények ellen (Monsters vs. Aliens) egyik jelenetébe pillanthattunk bele az LCD-shutteres szemüveg segítségével, az igazán érdekes dolog azonban csak ez után következett. Kováts Botond, a Samsung marketingese ugyanis egy "mezei" videokamerát kötött a tévére, amelyet az újságírókra irányított, majd bekapcsolta a 3D funkciót. Meglepő volt látni, hogy a technológia valóban működik, a tévé valamilyen szinten tényleg tud mélységet adni a 2D-s információhoz. (Erről hamarosan bővebben többet is írunk még, időközben ugyanis megérkezett tesztre is egy ilyen tévé.)
Ezt követte a nap érdemi része, a gyártócsarnokok körbejárása. A cipőnkre védőzacskót kellett húzni, hogy ne hordjunk be semmi koszt, ezután már bátran beléphettünk a folyosóról az óriási terembe. (Az ott dolgozók mindezt pont fordítva csinálták: ha ki kellett menniük az épületből, akkor húztak munkahelyi cipőjükre "védőzacskót", aztán visszatérve dobták azt a koszosak közé.) A földön mindenfelé ezüst csíkok húzódtak, és hamar ki is derült, ezek mire valók: önjáró robotok rohangálnak ezek mentén fel-alá, az alkatrészeket szállítva a szükséges helyekre. (Mindenkinek egyből a Pixar kedves kis robotja, WALL-E jutott az eszébe róluk.) Ezek a szállítórobotok azért annyira intelligensek, hogy ha beleütköznek valakibe, akkor megálljanak, de megkértek mindenkit, hogy inkább ne álljunk az útjukba. Ebben az első csarnokban a futószalagok mellett eleinte alig találtunk embereket, helyettük robotkarok rakták össze a televíziók elektronikus paneljét, a megfelelő helyekre forrasztgatva az apró alkatrészeket. Ezeket az SMD elemeket (felületre szerelt alkatrészeket) filmszalag-szerű tekercsekre felfűzve adagolják a berendezések, és ha valamelyik fogytán van, azt jelzik a raktárnak, ahol egy robotra rápakolják a szükséges újabb tekercseket, kiküldik a megfelelő gép mellé, és jelzik egy ott dolgozó embernek, hogy szükség van rá. Ő pedig odamegy, a vonalkód-leolvasóval ellenőrzi, hogy jó tekercs érkezett-e, és berakja az utánpótlást a gépbe, ami így megszakítás nélkül tud dolgozni.
A gyártósor mentén továbbhaladva előbb-utóbb már több dolgozóval is találkozni lehetett. Mint kiderült, azokat a nagyobb alkatrészeket, amelyeket erősen bele kell nyomni a nyáklapba (például a különböző nagyobb csatlakozók, mint például egy 15 pólusú D-Sub) fontos, hogy így illesszék a helyére, de a forrasztást aztán már ismét a gép intézte. Az elektronikus panel szerelőszalagja végén pedig mindjárt ellenőrzés is folyt, mindegyiket külön rákötötték egy tesztgépre, amely például csatornákat programozott be rajta. Persze mindezt szintén robotok intézték. A robotkarok végén egy-egy kamera is található, amely folyamatosan rögzíti, amit lát. Ennek segítségével tudják utólag kideríteni, hogy mi történt az összeszerelésnél, ha valami hibát észlelnek. (A megfelelő nyomkövetéshez minden egyes panel saját vonalkóddal rendelkezik, ez alapján tudják azonosítani az egyes munkafázisoknál is.)
Míg a nyomtatott áramköri lapok elkészítése főként a robotok kezében volt, a második munkacsarnokban már inkább az emberi munkaerő dominált. Itt a tévékészülékek végleges összeszerelésére került sor. Különböző beszállítóktól érkeztek ide az alkatrészek (a hazánkban készülő műanyag készülékházaktól a különböző kábeleken át a külföldről szállított LCD panelekig és a szomszéd épületben legyártott elektronikáig), ezeket pedig az éppen gyártás alatt álló modelleknek megfelelően pakolják össze, hogy a futószalag végén védőborításba csomagolva, hungarocell elemek között kerülhessen a hullámpapír dobozába a kész televízió, majd mehessen tovább a raktárakba és a boltok polcaira. Természetesen itt is segítik gépek a munkát, például a hátlap rácsavarozását egy-egy készülékre. Mint kiderült, ezen munkafázis gépesítése épp tesztelés alatt állt, és ez igen szembetűnő volt: három hátlap csavarozását néztük végig, ebből kettőnél hibázott 1-2 csavar helyrerakásában a robot. Annyira persze azért volt intelligens, hogy fel is ismerte, hogy hibázott, és villogó lámpával jelezte a következő munkaállomásnál álló embernek, hogy neki is lesz még dolga...
Ezzel pedig a körút végére értünk. A kijáratnál még egy kisebb kiállítást mutattak, ahol megtudhattuk, hogy egy-egy kis ötlettel is további eurócenteket lehet megspórolni az előállítási költségen. Ilyen például, hogy a tamponnyomással feliratozás helyett a műanyagba öntik a feliratokat, vagy hogy a kartondoboz méretének csökkentése a szállítási költségeken is farag, hiszen több készülék fér be így a kamionba. A gyárlátogatás során igen érdekes volt egész közelről látni, hogy hogyan állnak össze az apró (és kevésbé apró) alkatrészekből az akár többszázezer forintba is kerülő LCD tévék. A gépesített részek precizitása után a futószalagnál dolgozók nem kevesebb odafigyeléssel töltik ott a napjukat (mint megtudtuk, akár 12 órás műszakban), hogy minél több csúcstechnológiás televíziókészülék kerülhessen világszerte a boltok polcaira.
Reméljük, a fenti beszámoló olvasóink számára is legalább annyira érdekes volt, mint nekem személyesen ott lenni, még ha biztos nem tudtam benne 100%-osan visszaadni a látogatás élményét. Zárásul pedig ezúton is szeretnék köszönetet mondani a Samsung hazai képviseletének és a Weber Shandwick PR ügynökség munkatársainak a meghívásért.
