2006-ban felkerült a világhálóra egy ingyen letölthető techdemo, amely a Penumbra nevet kapta. Az ismeretlen svéd csapat, a Frictional Games alkotása nélkülözött minden csillogást, ám egyszerűségével és merőben új játékmenetével csakhamar óriási sikereket ért el. Nem csoda hát, hogy alig egy évvel később megjelent a folytatás, Penumbra: Overture címmel. A franchise egy éven belül további két címmel gyarapodott (Black Plague és Requiem), mindig valami újat hozva a történetbe és a játékmenetbe.
Ezután a Frictional Games eltűnt a szemek elől és közel két évig nem nagyon lehetett hallani a csapat felől. A svéd fiúk egy olyan játékon dolgoztak gőzerővel, amely méltó örököse lehet a Penumbra sorozatnak. Így készült el az Amnesia: The Dark Descent.
Az Amnesia története az 1800-as évek végére repíti a játékost. Kalandunk egy elhagyatottnak tűnő kastély sötét folyosóján kezdődik, ahol főhősünk, Daniel erős fejfájással ébred és nem nagyon érti, hogyan is került oda. Nem emlékszik sem arra, hol van, sem arra, hogy ki is ő valójában. Emberünk – ahogy az a címből is erősen sejthető – emlékezetkiesésben szenved, s a mi feladatunk, hogy utánajárjunk, mi is történt vele.
Ahogy a kihalt folyosókon bolyongunk egyik szobáról a másikra, elszórt jegyzetekből lassan kibontakozik a sötét titkokat rejtő történet, s hamarosan rá kell jönnünk, nem véletlenül kerültünk a kastélyba, s korántsem vagyunk egyedül. És ha mindez még nem volna elég, az is kiderül, hogy Daniel amnéziáját saját maga okozta. A mi feladatunk így nem pusztán kijutni a romos falak közül, hanem kideríteni, miért választotta hősünk a felejtést?
A sztori első hangzásra semmi eget rengető újítást nem tartalmaz, hisz mindezen elemekkel már korábban is találkozhattunk más játékokban, mégis az Amnesia olyan mesterien ötvözi a kliséket és a csavarokat, olyan egyedien tárja elénk Daniel történetét, hogy az a monitor elé szegezi a játékost. A hangulat egyértelműen Lovecraft életművének állít emléket, aki a XX. század elején rengeteg az Amnesiához hasonló, mára már klasszikussá vált történetet vetett papírra.
Az Amnesia, ha szigorúan nézzük, egy FPS, de shooternek a legkevésbé sem nevezhető. Ugyan a játékban belső nézetben irányítjuk Danielt, mégis a játékmenet inkább hasonlít egy klasszikus kalandjátékhoz. A játékba nem került semmilyen harcrendszer, nincsenek az egész képernyőt betöltő fegyvereink, amelyekkel visszaküldhetnénk a túlvilágra a ránk rontó szörnyeket. Ezúttal az eszetlen öldöklés helyett mindössze két dolgot tehetünk, ha valamelyik sarkon valami szörnyszülöttbe botlunk: futunk az életünkért és igyekszünk elrejtőzni. Ebben segítségünkre lesznek az árnyékok és a sötét sarkok. Ám ennek is ára van, ugyanis Daniel hosszú távon nehezen viseli a homályt. Ha túl sok időt töltünk valamelyik sarokban rettegve, karakterünk szépen lassan elveszti a józan eszét, ami egyet jelent a játék végével. Gyakran így sem tudunk megmenekülni a ránk rontó ellentől, így viszonylag sokszor fogunk újra nekifutni a kalandnak, s kétszer is meggondoljuk majd, hogy egy ajtón benyitunk-e, vagy inkább halkan tovább osonunk a folyosón.
Amikor épp nem fejvesztve menekülünk, lehetőségünk van különféle tárgyakat magunkhoz venni, logikai feladatokat megoldani és persze rengeteget olvasni. Utóbbi nélkül a legtöbb feladvány sokkal nehezebb, de így is kivitelezhetőek. Bolyongásunk során legjobb (sőt, egyetlen) barátunk az olajlámpánk lesz, amellyel bevilágíthatjuk a sötét szobákat. Ennek működtetéséhez viszont olajra lesz szükségünk, melyet csak elvétve találunk a kastélyban, így célszerű gondosan beosztani.
A játék vizuális megjelenéséért a csapat saját készítésű motorja, a HPL-engine2 felel, amelynek korábbi verziója a Penumbra alatt már bizonyított. A látványvilág ugyan nem okoz vizuális orgiát, de erre nincs is semmi szükség. A textúrák nem túl élesek, és a környezet is hagy néhol kívánni valót maga után, az összkép mégis tökéletesen megteremti azt a komor hangulatot, amire egy ilyen túlélő horrorhoz szükség van. A sarkokban lengedező pókháló, a plafonról leszálló por, ahogy valaki a felső szinten motoszkál, vagy éppen az ablakokon beszűrődő fény rendkívül meggyőzőre sikeredett.
Az Amnesia: The Dark Descent legnagyobb erőssége a hangzásvilága. A fejlesztőknek pusztán a különböző környezeti zajokkal sikerült elérnie, hogy a játékost folyamatosan a szívroham kerülgesse. Daniel léptei visszhangoznak a folyosókon, ha futásnak eredünk, vagy valami rémisztő történik velünk, csendes szuszogása vad zihálásba csap át. A kastély különböző neszei, a padlógerendák nyikorgása, a kint süvítő szél fütyülése mind hozzátesznek az élményhez. A frászt mégis az hozza az emberre, amikor a hátunk mögül lépteket hallunk, mikor hangos nyikorgással, lassan kinyílik egy ajtó a folyosó végén, vagy mikor valaki felsikolt a következő sarkon túl.
A játékba viszonylag kevés szinkron került, de azokon is érződik a maximális beleélés. Ehhez párosul még a remekül megkomponált, hátborzongató muzsika, amely végigkísér bennünket a kalandozásunkon.
Az Amnesia: The Dark Descent néhány óra alatt végigjátszható, de apróbb hibái ellenére kiválóan betölti a túlélő-horrorok piacán tátongó űrt. A tökéletes játékélményhez elengedhetetlen egy füles, és célszerű éjszaka leülni elé, akkor a hatás garantáltan nem marad el. A horrorjátékok szerelmeseinek kötelező darab, de a stílust kevésbé kedvelők is nyugodtan adhatnak neki egy esélyt, nem fognak csalódni!
