1991-ben a SEGA úgy döntött, hogy az egyre erősödő otthoni játékkonzol piacon saját kabalafigurája, Sonic, a sündisznó főszereplésével készített játékokkal fogja megerősíteni helyzetét. A kék tüskéshátú, villámlábú kalandornak nem kisebb feladatot szántak, minthogy az akkortájt hőskorukat élő 8- és 16-bites rendszerek versenyében a lehető legelőkelőbb pozícióba juttassa a cég masináit. Ezzel a nem kimondottan szépirodalmi nagyregényekbe illő céllal indult hát világhódító útjára Sonic, aki azóta az egyik legismertebb, legszeretettebb játékfigurává nőtte ki magát, és habár a SEGA 2002 közepétől nem gyárt otthoni játékkonzolokat, a száguldó űrsün mind a mai napig az egyik legeladhatóbb, legsokrétűbb alakja a játékvilágnak.
Az elmúlt két évtized során az alapvetően platformhős Sonic a játékkészítők fantáziájának köszönhetően megmutatta magát az akció-, a kaland-, a szerep-, a verseny-, a flipper-, illetve a sportjátékok világában is számos kézi- vagy asztali rendszeren, sőt, még rajzfilmsorozat is készült a kalandjaiból. Ezek során fő riválisa és ellenfele a 300-as IQ-jú, tojásdad alkatú tudós, Doctor Ivo Robotnik – másik nevén Doctor Eggman –, aki rendszerint abban sántikál, hogy valami fondorlatos módon megalakítsa saját világbirodalmát, persze a többiek kárára. A sünvillám rendre ezt a világuralmi törekvést akadályozza meg barátaival. Nem lesz ez másként ebben a legújabb, a direkt az ő játékainak fejlesztésére megalapított SEGA leánycég, a Sonic Team gondozásában elkészült Nintendo platform-exkluzív epizódban sem.
A Sonic Colours története szerint Dr. Eggman önkritikát gyakorolván a múltban elkövetett galádságai miatt, megbánása jeléül megépítette és megnyitotta csillagközi vidámparkját, ahol bolygó méretű látványosságokkal várja a kicsiket és a nagyokat egyaránt. Mivel ez több mint gyanús, Sonicnak más módszere nem lévén az igazság kiderítésére, egyszerűen "belóg", oldalán társával, a ravaszdi Tailsszel a parkba. Itt kisvártatva találkoznak egy furcsa idegen lénnyel, aki a Yacker névre hallgat, és a nagy energiával megáldott Wisp nép szülötte. Kiderül, hogy a megalomán tudós fogva tartja a Wispeket, hogy energiájukat kinyerve a maga hasznára fordíthassa azt, és az elmét irányítani képes sugarat bocsáthasson az űrben lebegő központjából a békés világra, ily módon uralma alá hajtva a Földet minden lakójával egyetemben. Természetesen ismét kedvenc sününknek kell megakadályozni mindezt a foglyok kiszabadítása és a gonosz célból létesült park lerombolása útján.
A játék készítői jól érezhetően megszívelték az előző epizódok vegyes, vagy inkább negatív hangvételű kritikáiban felróttakat, és a Sonic Coloursszel visszatértek az alapokhoz. A történet többsége a hagyományos, az eredeti trilógiában megismert 2D oldalnézetben játszható, de az újabb generációs epizódok 3D nézete is megmaradt, igaz, jóval kisebb hangsúlyt kapva. A főhős mozgása nem sokat változott az előző részekben megismerthez képest, csupán kibővült egy dupla ugrási képességgel. Sonic most is tud lendületet gyűjtve száguldani, a földön csúszva átsiklani a szűkebb helyeken, energiatartaléka kontójára még gyorsabban hasítani, illetve a levegőből le- és bezúzni bizonyos tárgyakat vagy ellenfeleket.
A játék egyik legérdekesebb színfoltja – szó szerint – a különböző színű, más és más képességet biztosító energiát adó Wispek jelenléte. Ők összesen nyolcan vannak, és fokozatosan válnak elérhetővé a történet során. Az általuk nyújtott képességek igen változatosak, és rendszerint szükséges az erejük a továbbjutáshoz. Ilyenkor akár ciánkék lézerként ide-oda tükröződve, akár narancssárga rakétaként a magasba törve, akár rózsaszín tüskés rombolóként zúzva utat küzdhetjük magunkat tovább a többi lehetőség mellett.
A játék irányítása nem sikerült rosszul, és többféle lehetőség is kínálkozik rá a Remote+Nunchunk, csak a Remote, a klasszikus Wii- vagy a Gamecube kontrollerek valamelyikének segítségével, melyek közül talán az első a legkényelmesebb megoldás. A mozgásérzékelést minimálisan használja a program, így gyakorlatilag bármelyik választás a többivel egyenértékű élményt nyújt.
A játék grafikája sajnos nem lett egyöntetűen jó. Az előre renderelt átvezető mozik nagyon rendben vannak, de a játék motorja néhol kevésbé tetszetős. A kétdimenziós etapokon a nem minden esetben optimális kameraállásoknak köszönhetően Sonic gyakran eltűnik a szemünk elől, vagy nagyon távoli, és ezért még egy nagyképernyős televíziókészüléken is nehezen látható az éppen zajló szélsebes történés. A háromdimenziós pályarészeken az élsimítás hagy némi kívánni valót, mert gyakran a szereplők és a környezet is "cakkosak" és pixelesek. Azért kár ezekért az apróságokért, mert egyébiránt a Sonic Colours nevéhez hűen igen színesre és látványosra sikeredett, és a pályatervezők is kitettek magukért ötletes és változatos munkájukkal. A hangok bomba jól eltaláltak és a szinkron is nagyon hangulatos, ami még fokozza a játék amúgy is kiváló atmoszféráját.
Ha többen szeretnénk játszani, arra is kínál lehetőséget a program. A Game Landnek nevezett helyszínen "beülhetünk" Dr. Eggman Sonic-szimulátorába, amelyben a speciális pályákon egyedül, vagy akár egymást segítve, illetve egymással kooperálva is száguldhatunk, mind több gyűrűt és bónuszt megszerezve. Emellett egy "Challenge" mód is rendelkezésre áll, amelyben folyamatosan, egymás után végigtolva a pályákat, az elért eredményünket akár az internetre is feltölthetjük. Érdekességként akár saját Miink bőrébe bújva is küzdhetünk.
A Sonic Colours személyében egy nagyon hangulatos, gyors, színes és változatos játékot ismerhet meg, aki kipróbálja. A jól megtervezett pályák számos alternatív útvonalat is kínálnak számunkra, amelyek az újrajátszás lehetőségét és igényét is biztosítják amellett, hogy az újabb és újabb ösvények felfedezése még a sokadik újrajátszáskor is tartogathat meglepetéseket. Ez a játék az idei év egyik legjobb Nintendo-exkluzív kiadványa, és mind a szérián, mind pedig műfaján belül is előkelő helyet foglalhat el.
