Az igazat megvallva, a Microsoft hetedik generációs konzolcsaládba tartozó játékgépének, az Xbox 360-nak hírnevét a hozzá kifejlesztett, mozgásérzékelő Kinect rendszert támogató játékok eddig nemigen öregbítették. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ne lettek volna köztük kiváló, mókás és szórakoztató alkotások, de többségükben mégsem a komoly, hardcore játékosok számára készültek, sokkal inkább az önfeledt családi vagy baráti mókát célozták meg. Van persze nekem is olyan ismerősöm, nem is egy, akit a Kinect rendszer megléte győzött meg véglegesen egy Xbox 360 beszerzéséről, de ők is kivétel nélkül családos, kisgyermekes emberek, akik főleg kis famíliájuk számára szerettek volna némi rendszeres és együttes otthoni szórakozást lehetővé tenni.
Az amerikai fejlesztésű masinával rendelkező játékosok népes tábora azonban rendületlenül vár egy ütősebb, pusztán testmozgás segítségével vezérelhető cím megszületésére, amely végre egyöntetű, átütő sikert érhetne el mindenki részéről. Mi is lehetne alkalmasabb erre a célra, mint egy több évtizede elképesztő sikernek örvendő mítosz, egy legenda, amely korra és nemre való tekintet nélkül szedi áldozatait világszerte? A Star Wars univerzumában eddig is számos sikerjáték született, amelyek skálája a stratégiától az akció és shoot 'em up programokon keresztül egészen a szimulátorokig valamint az on- és offline játszható szerepjátékokig terjedt, és kevéstől eltekintve mind a játékok igen bőséges választékának felső harmadában végeztek minőség és kedveltség szempontjából. Így eshetett meg, hogy egy szép napon a gravitáció csábításának engedő állunk után tapogatózva hallottuk, olvastuk és láttuk a hírt, miszerint már bizony javában cseperedik Bill Gates és George Lucas közös gyermeke, amely nem kisebb dologra lészen hivatott, minthogy megmutassa a világnak a mozgásvezérlésben rejlő hihetetlen potenciált és végérvényesen bebizonyítsa annak létjogosultságát a magukat keményvonalas gamereknek tartó felhasználók hardvertárában is. A roppant frappánsan csak Kinect Star Wars névre keresztelt csemete hatalmas globális reklámhadjáratot követően jött a napokban a világra, és hozomány gyanánt még egy sajátos designnal ellátott új, limitált példányszámú konzolt is kapott szüleitől ajándékba. Magam is hatalmas Csillagok háborúja rajongó lévén türelmetlenül vettem végre kezembe a játékot rejtő dobozt, habár legalább ennyire féltem is a korongon rejlő tartalomtól, hiszen az eddig látott videók a fénykarddal vívott ütközetek és egyéb jeditrükkök hathatós kombinációi mellett számomra több mint furcsának ható, táncos-zenés jeleneteket is bemutattak. Lássuk hát, mit kap a programot megvásároló felhasználó: rettenthetetlen jedi életérzést, avagy egy, a hiperűrben suhanó koréliai cirkáló sebességével tovatűnő hangulatú halovány tréfát?
A Kinect Star Wars tulajdonképpen nem egyetlen játék, hanem egy több-kevesebb komolysággal megkomponált játékcsomag, amolyan minijáték-gyűjtemény, amelyről az első pillanatban ordít, hogy készítői ezúttal is leginkább a családokat célozták meg célközönség gyanánt. Induláskor rögtön öt különböző kampány közül választhatunk, amelyek gyakorlatilag öt teljesen eltérő stílust képviselnek. Közülük az elsőt, a Jedi Destiny-t szánták az alkotók a megszokott, sárgán elúszó bevezető szöveggel kezdődő, összefüggő történetnek, amelynek sztorija nem sokkal az Episode I történései után indul és az Episode III során zárul. Eszerint a Jedi tanács érezvén a mind nagyobb zavart az Erőben, megkezdi ifjú padawanok nagyszámú kiképzését utánpótlás gyanánt. Mi is egy ilyen tanonc bőrébe bújhatunk, akivel a wookie-k otthonán, a Kashyyykon alapított legújabb jedi akadémián kezdhetjük meg tanulmányainkat, nem kisebb bölcs professzor óvó tekintetétől vigyázva, mint Yoda mester. Jó öreg zöld tanítónk valószínűleg ilyen tájt kezdhette meg az „Instant kiképzés szépreményű padawanok számára” nevezetű programját, mert ripsz-ropsz ki is jelenti, hogy nekünk biza már nincs mit tanulnunk tőle, mehetünk megvédeni az univerzumot. Kalandjaink igen változatosnak bizonyulnak, amelyek során az erő és a fénykard használatán kívül a különféle siklók, robogók és űrvadászok pilótafülkéiben való otthonos ténykedést is elsajátíthatjuk, és persze régi szokás szerint megküzdhetünk a sötét oldal csábításával is. Az egyéb választható játékmódokban mi lehetünk Watto új bajnoka, aki megakadályozza Sebulba elkövetkező hatalomra törését a fogatversenyzők sorában (Podracing); a ranglisták élére kerülhetünk a galaktikus diszkótánc viadalokon (Galactic Dance-off); kedvünkre törhetünk-zúzhatunk Jabba kedvenc házi szörnyetegének bőrébe bújva (Rancor Rampage), illetve fénykard- és erőpárbajt vívhatunk az erő sötét oldalának bionikus és organikus bajnokaival (Duels of Fate). Mindez felhőtlen mókát, kacagást és persze izgalmat biztosíthat minden korosztály számára, ráadásul kedvenc galaxisunk környezetébe burkolva.
A fent felsorolt játékmódok közül – habár a videókban látottak alapján ettől féltem a legjobban – a legmókásabb kétség kívül a táncviadalt prezentáló, amelyben többek mellett az alap – sokak szerint egyetlen –, „régi” trilógiában megismert szereplők és helyszínek segédkeznek nekünk az önfeledt szórakozásban. A zenei repertoárt az utóbbi évtized számos slágere szolgáltatja, igaz mindegyik hamisítatlan Star Wars-os átiratban. (Gwen Stephanie Hollaback Girl című száma például az igen frappáns és szellemes Hologram Girl titulust kapta, de számos más példát is említhetnék a talán a szépemlékű Monkey Island sorozat óta nem tapasztalt rettenetesen fájdalmas szóviccek áradatára. A tánclépések humorosnál humorosabb elnevezése is a sorozathoz illő, ami csak hab a tortán.) A fő történeti játékmód fordulatos és változatos – bár nem kicsit fárasztó is egyben –, ugyanakkor az első egy óra elteltével (amikor bevezetést nyerünk a különböző feature-ökbe) már gyakorlatilag semmi újat nem mutat. A fogatversenyek üdítő színfoltot jelentenek, és az erőpárbajok során is legalábbis igazi jedinek érezhetjük magunkat a sajnos nem túl sok és sokféle ellenfél ellenében. A leggyengébb (és számomra alig értékelhető) játékmód az a pusztán ész nélküli törés-zúzásra építő rancor dühöngés volt. Ennek egyetlen célja a különböző (összesen négy) városok és azok lakosságának minél alaposabb szétzúzása, amiben én sem örömet, sem érdemleges kihívást nem találtam.
Grafika terén senki ne számítson hatalmas áttörésre, de az összkép mindenesetre sokkal jobb, mint ahogy azt eddig az egyéb kinectes játékok esetében már megszokhattuk. Akinek van min, az 3D-ben is megjelenítheti a programot, igaz, ez az üzemmód nem egy sebből vérzik, kezdve a 2D-s átvezető moziktól egészen a gyakran kilépő és vacilláló 3D módig. A zenéről és a hangokról most is csak szuperlatívuszokban beszélhetünk, hiszen az most is hozza a várt és elvárt Star Wars-os minőséget és színvonalat. A vezérlés mindeközben értelemszerűen teljes egészében a testünkre – és a hangunkra – van bízva. A Kinect szenzor érzékelési skálája igen széles, hogy finoman szóljak. Gyakorta a legkisebb mozdulatunkat is felismeri (vagy felismerni véli – egy alkalommal például úgy „választottam ki” egy opciót, hogy pusztán egy söröskorsót fogva álltam egy helyben), máskor azonban hadonászhatunk össze-vissza, akkor sem reagál kedvünk szerint (mint például az egyezményes pause-olós – 45 fokban eltartjuk bal karunkat a testünktől – Kinect jelzés esetében, amelyet csak nagy ritkán és igen körülményesen volt hajlandó megismerni). A hangjelzések esetében is vegyes volt az élmény számomra. Egyfelől sokszor a legképtelenebb űrbéli neveket elsőre bevette a szenzor, másfelől azonban nem egyszer a legegyszerűbb hétköznapi kifejezéseket sem volt hajlandó húszadszorra sem felismerni.
A bevezető során felvetett kérdésemre válaszolva, a Kinect Star Wars egy jópofa, legtöbb aspektusában mókás, néha-néha azonban nem kifejezetten értékes és értékelhető alkotás, ami a keményvonalas játékosok helyett most is leginkább a famíliákat célozza meg. A fő történeti, a verseny- vagy a táncviadal módok kellően változatosak és viccesek az érdeklődés fenntartásához, amelyhez az erőpárbaj is hozzájárulhat szegényes repertoárja ellenére. A szörnyetegként való eszeveszett rombolás létjogosultságát ugyanakkor nemigen lehet észérvekkel alátámasztani, de ez csupán szubjektív véleményem. Szerencsére e nélkül is tartalmas és változatos szórakozást nyújthat minden idők eddigi talán legélethűbb, leglazább és kétség kívül legfárasztóbb „jedi szimulátora” kicsiknek és nagyoknak egyaránt, még ha az a bizonyos nagy kinectes áttörés egy ideig várat is magára. Mit is írhatnék zárszó gyanánt? Az Erő legyen mindnyájunkkal!
