Minden játékkonzol-gyártónak megvan a maga exkluzív fegyvertára, amelyet pénzt és időt nem kímélve, a Becses Nagyérdemű odacsalogatása és megtartása céljából alakít ki. A Sony is rendesen betárazott PlayStation gépeire ezekből a platformspecifikus címekből és sorozatokból, amelyek közül az egyik legprominensebb a Ratchet & Clank játékokkal előzetesen már bizonyított Insomniac Games műhelyéből kikerült Resistance széria. Az első epizód a PlayStation 3-mal egy időben került a boltok polcaira, és a masina nyitócímeinek sorából azonnal kitűnt igényes történetével, akciódús játékmenetével és profi megvalósításával. A jó indulást további epizódok követték, amelyekkel immár trilógiává bővült a nagygépes alapsorozat, de időközben két, mellékszálat bemutató történet is a napvilágra került. Ezek mindketten a japán gyártó aktuális hordozható játékgépeire készültek el, és egyiket sem az alaptrilógia atyja alkothatta meg. Az első a PlayStation Portable-re 2009-ben kiadott Resistance: Retribution volt a Syphon Filter játékokat fejlesztő Bend Studio tollából. A második pedig a jelen ismertetőm tárgyát képező, az újgenerációs kézikonzol PS Vitára kiadott Resistance: Burning Skies, amelyet az a Nihilistic Software követett el, akinek az eddigi legnagyobb sikere a bőven több mint egy évtizedes múltra visszatekintő Vampire the Masquerade: Redemption volt, amit néhány erősen feledhető alkotás követett. Kicsit szkeptikusan álltam hát neki a tesztelésnek a készítő „priuszának” ismeretében, de azt reméltem, a hírneves franchise, no meg az anyacég óvó szeme biztosan jobb teljesítményre ösztönözte a fejlesztőcsapatot.
A sorozat egy alternatív XX. században játszódik, amikor a máig megmagyarázatlan tunguskai események során a chimeráknak nevezett idegen lények kerülnek Oroszországba, ahonnan kiindulva vírussal fertőzve pusztítanak. 1951-ben már a Brit szigeteken is nagyban folynak a harcok ellenük, de ekkorra már az USÁ-t is megtámadják a gyilkos szörnyetegek. Az új epizód története is ide viszi el a játékosokat, amelynek kezdetén Tom Riley New York-i tűzoltó az év augusztusának 14. napján egy mentés során szemben találja magát az USA keleti partján éppen inváziót indító hordákkal. Ettől kezdve egyetlen célja családja felkutatása valahol az ostromlott nagyváros közepén és természetesen a túlélés. Valljuk be, ez azért nem egy egyedi, brainstorming ülések hadának során kiokumulált fedősztori, de ettől még lehetne a forgatókönyv változatos, fordulatos és izgalmas. Sajnos azonban nem az, gyakorlatilag végig az előre kijelölt rövidke útvonalon haladva kell végigirtanunk az egyes – és mint mindjárt látni fogjuk, nem túl szemkápráztató – helyszíneken ránk rontó, nem is túl okos, nem is túl változatos és nem is túl nagyszámú ellenfeleket. A játékmenet sincs agyonbonyolítva, a „mész, elbújsz, lősz, továbbmész” módszer teljesen elegendő mindvégig.
A sorozat hagyományait követve ezúttal is egy belsőnézetes akciójátékkal van dolgunk, amelynek megvalósítása nem sikerült kifogástalanul. Sajnos az első komolyabb pofon mindjárt a második percben eléri a felhasználót, amikor megpillantja a bevezető videóként szolgáló állóképes ismertetőt követő bevezető képsort. Vizualitás terén ugyanis a játék leginkább a szépemlékű PlayStation Portable-t idézi, ami az annál jóval nagyobb teljesítményű hardver ismeretében különösen szomorú. Belső terekben vannak szebb pillanatok és effektek is (például a füst vagy a lángnyelvek), de egyébként egy többéves lemaradásban lévő optikai szintet üt csak meg a játék. A szintén PS Vita-exkluzív Uncharted: Golden Abyss ismeretében pedig még az eddiginél is kevésbé érthető, hogyan hanyagolhatta el ennyire a japán kiadó egyik vezető sorozatának legújabb epizódját, amely nem mellesleg az új, még gyakorlatilag bevezető fázisban lévő hordozható multimédiás gépének egyik húzócíme kellett volna legyen.
Ami azonban tetszett, az az új feature-ök kis filmekben való bemutatása, ezt szellemes megoldásnak találtam. Az irányítás a grafikával szemben szerencsére már alkalmazkodik a konzol nyújtotta lehetőségekhez. Számos funkció érhető el az érintőképernyő segítségével, mint például az ellenfelekre való fókuszálás (amikor fegyverünk célon marad, ami annyit tesz, hogy a lövedékek „kanyarban” haladva követik az ide-oda cikázó mutánsokat). Az itt-ott feltűnő ikonok mutatják lehetőségeinket utunk során: ajtó betörése vagy kinyitása, holttest illetve egyéb megvizsgálása, fejsze használata (ami – no és a másodlagos tüzelési módok – által gyakorlatilag megkétszereződik arzenálunk, de bizonyos helyeken az átjutást is ez az eszköz segíti) mind-mind megérinthető ikonok formájában kerülnek jelzésre. Fegyvertárunkban az előző epizódokból már ismert különböző lőfegyverek mellett helyet kapott például nyílpuska is, amelyet az érintőképernyő segítségével húzhatunk fel. Gránátok és egyéb robbanószerek is gazdagítják fegyvertárunkat, amelyek elhajítása szintén egy gyors, a kívánt helyre történő érintés segítségével történik. Összességében a játék vezérlése már jóval pozitívabb képet mutat annak vizuális elemeinél, és szépen hozza a konzol nyújtotta lehetőségek által biztosítható könnyebbséget és kényelmet.
Zene és hanghatások terén sincs nagy probléma, csak szánt szándékkal tudnék belekötni a program akusztikus megvalósításába. Illetve mégis akad egy dolog, amely engem személy szerint zavart a programban, méghozzá az éppen brutális idegen megszállást elszenvedő ország időnként felhangzó rádió tudósításaiból hiányzó „tűz”. Valahogy hiteltelennek éreztem a dolgot, de persze lehet, hogy csak én voltam így ezzel.
A rövidke egyszemélyes kampány mellett többjátékos módok is bekerültek a Burning Skiesba. Összesen három stílus között válogathatnak a felhasználók (deathmatch, team deathmatch, survivor), amelyekben egyszerre maximum nyolc-nyolc játékos feszülhet egymásnak az online arénákban. Ez a mód az egyszemélyesnél valamivel jobban sikerült, és ha elég ügyesek és kitartóak vagyunk, felsőbb szintekre lépve mind több fegyver és lehetőség válik elérhetővé számunkra.
Egy-egy új, az előzőeknél valamivel nagyobb kapacitású játékgép piacra kerülése óhatatlanul magával vonja az azt kibocsátó gyártó saját berkein belül készült, platformexkluzív játékok megjelenését. Ezek nem kis marketingfeladattal „megbízva” kerülnek a boltok polcaira, hiszen részben rajtuk múlik az adott masinéria sikere. A Resistance sorozat a Sony egyik zászlóshajója már a debütálása óta, így az új epizódjától joggal várhattuk el a PS Vita egyik első játékaként a „nagy dobást”, vagyis azt, hogy általa egy szemünket, fülünket és minden egyéb érzékszervünket elkápráztatóan tökéletes, vagy legalábbis majdnem tökéletes alkotást kapunk majd kézhez. Ez azonban érthetetlen, a japán gyártótól abszolút nem megszokott módon elmaradt, és helyette ismét csak egy átlagocska programot tett le az asztalra a fejlesztéssel megbízott Nihilistic Software. Kezdhetnék most károgni, mint a vetési varjú, de nem fogok. Egyszerűen azért nem, mert minden morgásomtól, a csúnyácska grafikától, a rövidke egyszemélyes kampánytól és a nem túl kidolgozott történettől függetlenül kellemesen el lehet lenni a programmal. Csak ugye amivel „el lehet lenni”, az nem ugyanolyan, mint amivel „el is akarjuk, még-még-még hosszabban” tölteni az időt. Aki a sorozat szerelmese, az ne hagyja ki, de aki eddig nem találkozott a chimerákkal, az inkább ruházzon be a hamarosan megjelenő Resistance: The Trilogy gyűjteményre. Az lesz az igazi Resistance élmény.
