A ’90-es évek elején, amikor az id Software csapata javában dolgozott a legendás Doom első részén, akkori partnerük, az Apogee elvállalta, hogy készít egy kiegészítő lemezt/folytatást a Wolfenstein 3D-hez Wolfenstein 3D II: Rise of the Triad címen. Az id viszont később kihátrált a projekt mögül, hogy teljes egészében a Doomra koncentrálhassanak, míg Scott Miller cége ott maradt a félig kész programmal, amelyet végül hosszas munkálatok után egy teljes értékű, a Wolfenstein 3D-nél jóval fejlettebb és ütősebb FPS-sé alakítottak. Ez volt az 1994-es Rise of the Triad, amely több főhősével, eszement fegyvereivel és hangulatával még a Doom-klónok özönében is sikeresen összegyűjtött magának egy méretes rajongói tábort.
Most pedig, 2013-ban az Apogee az Interceptor Entertainment fejlesztőivel úgy döntött, újra életet lehelnek a 19 éves játékba, és Unreal motor alapú, igazi retro hangulatú remake-et készítenek belőle, amelyet ráadásul igen baráti áron (3000 forint körül érhető el) hoztak forgalomba.
Az alapsztori változatlan: az ötfős HUNT csapat (amelynek minden tagja választható, és eltérnek egymástól hang, gyorsaság és szívósság terén) különleges bevetésre indul a St. Nicholas szigetre, ahol egy rejtélyes, Triad nevű szervezet szupertitkos bázist épített ki, majd a szigeten is ragadnak, és más lehetőségek híján kénytelenek leszámolni a Triad teljes hadseregével, ami az egyszerű fegyveres bakáktól hatalmas robotokon át a gonosz varázslókig terjed. A történet négy, egyenként ötpályás fejezetre van osztva, mindegyik végén egy kötelező, már-már nevetségesen brutális kinézetű főellenféllel, illetve időnként motion comic alapú átvezetőkkel. Ha pedig a sztorit végigjátszottuk, vagy csak szünetet akarunk tartani, multi is rendelkezésünkre áll, a klasszikus Deathmatch, Team Deathmatch, CTF játékmódokkal, LAN alapú hosztolási lehetőségekkel, ráadásul a Steam jóvoltából még rajongói pályák támogatásával is (feltéve, ha találunk szervert, ami az első napokban elég nehéz volt).
Az Interceptor fejlesztői gyakorlatilag semmit nem változtattak meg az eredeti 1994-es játék receptjén. Bekerülünk a különböző pályákra, ott halomra gyilkoljuk az ellenfeleket, fegyvereket és különböző színű kulcsokat gyűjtünk, majd eljutunk a hatalmas EXIT felirattal ellátott kijárathoz, amelyen keresztül rövid töltést követően újrakezdődik az egész egy újabb helyszínen. A pályák végén értékelést is kapunk elért pontszámunknak megfelelően, amelyeket az ismerős érmék és keresztek gyűjtése mellett a megtalált titkos helyek száma, illetve kombóink is növelik, a lelőtt ellenfelekért ugyanis annál több pontot kapunk, minél többet, minél véresebben végeztünk ki egyszerre közülük. Időnként találhatunk szintén klasszikus power-upokat is, mint a God Mode, vagy a sokkal poénosabb Dog Mode (kutyává változtat), továbbá power-downokat, mint Super Mario kissé bizarr hatású gombái. A játékmenet tehát minden elemében klasszikus, érződik, hogy a fejlesztők hatalmas rajongói a régi Doom-klónoknak és imádták az eredeti Triadot.
Azonban megalkuvások és ebből következő hibák nélkül sajnos ők sem tudták átmenteni a régi elemeket. Nagyon furcsának találtam például, hogy a durvább fegyverekből, rakétavetőkből egyszerre mindig csak egy lehet nálunk, ahogy azt is, hogy a régi lövöldékkel ellentétben nem menthetünk szabadon, csak a checkpointoknál automatikusan, ami nem egy frusztráló, billentyűtörés közeli élményhez vezetett. A pontok ugyanis néha elég aránytalanul helyezkednek el a lineáris pályákon, és nem egyszer szívtam a fogamat, mert egy hosszabb, nehezebb szakasz végéhez közeledve meghaltam, és az egészet kezdhettem az elejétől (néha extra szívatás miatt ráadásul egyetlen pisztollyal).
A halálozásaim legfőbb oka néhány ügyességi rész mellett (a Triad régi csapdái is maradéktalanul visszatértek) a nehézségi szint volt. A fejlesztők ugyanis kihíváson azt értették, hogy az amúgy meglehetősen bugyuta ellenfelek (gyakran mozdulatlanul állnak, vagy akkor is változatlanul rohannak felénk, amikor másodpercek óta lőjük a fejüket, tarkójukból pedig komplett vérgejzír csap elő) halálosan pontosan céloznak, gyakran a semmiből bukkannak fel a hátunk mögött, ráadásul, ha nem célzunk tökéletesen, és például egy vaskorlát megfogja a kilőtt rakétát, a mögötte álló közlegénynek hajszála sem görbül. A bossoknál is hasonló a helyzet: az ellenük vívott hatalmas csaták néha még könnyebb nehézségi szinten is már-már unalomba fulladóan hosszúak, ráadásul mindegyikük rendelkezik olyan képességgel, amely páncélozottságunktól és életerőnktől függetlenül pillanatok alatt darál le minket.
A grafikai prezentáció sem tökéletes, bár a silány kezdetek után később voltak szebb pályák, végig úgy éreztem, hogy a Gears of War lassan hét éves első része is többet, jobban hozott ki az Unreal motorból. A karaktermodellek elég gyengék, bár legalább látványosan, iszonyat mennyiségű vér kíséretében szakadnak darabokra, amit néha még az is megtetéz, hogy az arcunkba csapódik két kilőtt szemgolyó. A zenék is növelik a retro érzést, a Doom és az eredeti Rise of the Triad régi szép napjait idézik, viszont nagyon jellegtelenek és időnként unalmasak is, a karakterek beszólásai pedig... inkább ugorjunk tovább.
A Rise of the Triad alapos fejtörést okozott a tesztelés során. Nyilvánvaló volt, hogy iszonyatos lelkesedéssel készült, rajongóktól olyan játékosoknak, akik mind a mai napig örömmel veszik elő a 15-20 éve készült játékokat. Nem tökéletes, de már az árcédulájával is kijelenti, hogy nem tartja magát annak. Időnként frusztrált, kissé repetitív, de a katarzist, amit egy iszonyat nehéz, csapdákkal és durva ellenfelekkel megpakolt pályarészt követő checkpoint elérése után éreztem, nem sok játék tudta reprodukálni mostanában. A gond csak az, hogy a játék nyilvánvalóan nincs egy mai átlagos FPS szintjén, de könnyedebb, agyatlanabb lövöldéből is ott van a Painkiller és a Serious Sam, amelyek elég magasra tették a mércét, és az új Triad még azt sem üti meg. Retro rajongóknak, adrenalinpumpáló, olcsó kikapcsolódást kereső játékosoknak ajánlom, de nem akkorra durranás, amekkorának az előzetesek alapján tűnt, és nagyon remélem, hogy a közelgő Shadow Warrior, Wolfenstein és Doom folytatások és rebootok kicsit (sokkal) jobban sikerülnek.
