A nagysikerű, nemzetközi szinten is 90%-os értékelési átlaggal büszkélkedő Dishonoredről – tavalyi játékról lévén szó – természetesen már olvashattatok már nálunk. Ahogy az a hasonló alkotásokkal lenni szokott, sorra jelentek meg hozzá a különböző DLC-k, majd végül egy szép nagy csomagban, masnival átkötve, „Game of the Year Edition” címkével ellátva nemrég ismét a virtuális polcokra került. A Dishonored esetében ez az alapjáték mellett a Dunwall City Trials, a The Knife of Dunwall és a The Brigmore Witches című kiegészítők impozáns gyűjteményét jelenti.
Minthogy az alapjáték története úgy kerek egész, ahogy van, ezt egyik DLC sem igyekszik folytatni. De igazából van amelyik kiegészíteni sem különösebben. Kezdjük is mindjárt a Dunwall City Trialsszel (ha már ez volt az első...)! Amikor már épp végigjátszottuk a játékot – esetleg kétszer-háromszor is –, és a legalattomosabb orgyilkos taktikák még a kisujjunkban vannak, az amúgy briliáns sztorit is már betéve ismerjük, és csak a zseniálisan kitalált játékmechanizmust akarjuk még egy kicsit élvezni, akkor jön kapóra az első kiegészítés, amelyben tíz új pályát gyilkolászhatunk, lopakodhatunk, taktikázhatunk és gyűjtögethetünk végig. Küldetése válogatja: az egyikben észrevétlenül nyomok után kutatva kell megtalálnunk célpontunkat, a másikban egy házat kell kifosztanunk, szintén sunyiban, meg persze van, ahol gyilkolnunk kell. Sokat...
A második kiegészítő, a The Knife of Dunwall viszont már a sztori sűrűjébe dob vissza minket, amelyet ezúttal a másik oldalról, Corvo ádáz ellenségének, Daudnak szemszögéből követhetünk végig. A lényeg itt is ugyanaz, egy történeti szál mentén haladunk végig, csak ebben néhány új vagy felújított játékszer, illetve képesség lesz segítségünkre. A Void Gaze nagyjából ugyanaz összekombinálva, mint a Dark Vision meg a szív volt, amely a rúnák helyét mutatta meg nekünk. A Choke dust egy kábító füstgránát, arra az esetre, ha igyekszünk kerülni a gyilkolászást. Orgyilkos barátainkat is megidézhetjük, arra az esetre, ha kifejezetten nem kerüljük az öldöklést. Az Arc Mine a springrazor „humánusabb” változata, ez nemcsak miszlikbe aprítja a gyanútlan ellent, hanem egy pillanat alatt el is hamvasztja. (Nem szeretnék ötleteket adni, de ezt rá lehet rakni a patkányok hátára...) Az alapjátékban sem emlékszem olyan nyomasztó hangulatú helyszínre, mint a The Knife of Dunwall első része, a vágóhíd, ahol a jobb sorsra érdemes bálnákat „dolgozzák fel”, hogy a Dishonored világát mozgásban tartó olajat kinyerjék belőlük.
A fő történeti szálhoz hasonlóan aktuális főhősünket, Daudot is más oldaláról ismerhetjük meg, bár onnan már elég nehéz szépíteni, miután úgy „mutatkozott be”, mint szeretett császárnénk kegyetlen gyilkosa. Mellesleg ne csodálkozzatok, ha ismerősen cseng Daud hangja: Michael Madsen szinkronizálta.
A The Knife of Dunwall kidolgozottságát tekintve vegyes érzéseket kelthet bennünk – bár összességében egy rossz szavunk nem lehet rá, de a The Brigmore Witches érezhetően jobban sikerült. Az eddigiekben megszokhattuk, hogy gondtalanul portyázgatunk, levadásszuk a majdhogynem esélytelen ellenfeleket, egyiket a másik után, merthogy hozzájuk képest mi szupererőkkel rendelkezünk. Nos, itt elég hamar mágiahasználó ellenfelekbe botlunk, de ezen nem lepődünk meg nagyon, hiszen a boszorkány az ugye boszorkány. De addig sem lesz problémamentes az utunk, míg az ő főhadiszállásukig eljutunk. Az első helyszín, a Coldridge börtön ismerős lehet, csak most egy kicsit jobban kell vigyáznunk abban a felbolydult méhkasban, amit Corvo szökése okozott, ugyanis ezután érkezünk nem sokkal Daud képében. Természetesen itt is több lehetőségünk adódik az intézménybe való bejutásra, az egyik az, hogy egy kisebb pénzösszegért veszünk egy Overseer-egyenruhát, és szimplán besétálunk a főkapun. Egy börtönben, ahol ugye viszonylag sok a rács, jól fog jönni az új képességünk, a telekinézis, amelynek segítségével onnan is ki tudjuk kaparni a lootot, ahová be sem tudunk menni.
A második helyszínen, a Drapers Wardon egy bandaháború közepébe cseppenünk. Ha akarunk... Ha nem, akkor elkerüljük valahogy a dolgok sűrűjét, megvannak hozzá a képességeink, habár a hirig nyilván a csatorna két partját összekötő hídon alakul ki, csak hogy ez ne legyen olyan egyszerű.
Mint azt fentebb említettem, az utolsó küldetésben boszorkányokkal leszünk kénytelenek konfrontálódni. Ennél már tényleg oda kell figyelni, mert különleges képességeink itt annyira már nem különlegesek, elég sokszor találtam magam sarokba szorítva, amikor is besurranó orgyilkoshoz mérten nem túl elegáns módszereket kellett alkalmaznom, mint például robbanó nyilakat. Az eddigiekben megszokott mechanikus riasztórendszerek helyett itt újraéledő zombikutyákkal, valamint a főboszi, Delilah mágikus szobraival kell szembenéznünk, szó szerint. Ezek ugyanis látnak, néha meg is mozdulnak, és riasztják a többieket. Aztán nem csak az okozhat problémát, hogy minket ki akar megölni: arra sem árt figyelni, hogy mikor mi a küldetés, ki az ellenségünk és ki a barátunk, mert egy picit nem figyelünk oda, és máris kardélre hánytuk, akit nem kellett volna. Tudjátok: amikor alattunk sétál el a gyanútlan áldozat, és szinte kéri a pengét a nyakába... na olyankor nem az jut rögtön az ember eszébe, hogy ugyan nézzek már utána a noteszemben, hogy ez a némber miért van feltűnően más színű ruhában, mint az összes többi.
Az összegzéssel könnyű dolgom van, hiszen nem kell más, hasonszőrű játékokra hivatkozni, bőven elég a zseniális alapjátékot megemlíteni, és hogy a Game of the Year kiadás az abban lévő dolgokból hoz még többet, ez alapján valószínűleg mindenki tudja, mire számíthat. Bármelyik komponensét szerettük a Dishonorednek, most mindegyikből kapunk egy kis extrát, abszolút kötelező darab!
