Az Infinity Ward körüli néhány évvel ezelőtti hercehurcára bizonyára sokan emlékeznek, ugyanis akkor vált ki a stúdió két alapítója, Vince Zampella és Jason West, akik rögtön meg is alapították új csapatukat, Respawn Entertainment néven. A friss cég hamarosan be is mutatta első játékát, amelyet Titanfall névre kereszteltek, és azt ígérték, méltó vetélytársa lesz majd a Call of Duty szériának. Én először a tavalyi gamescom alkalmával találkoztam a játékkal, ahol volt szerencsém jó félórán keresztül játszani is vele. Akkor elégedetten álltam fel a monitor elől, hiszen remekül szórakoztam, és biztos voltam benne, hogy ebből még nagy siker lesz. Nos, azóta eltelt fél év, a játék premierje pedig a nyakunkon van. A fejlesztők a napokban tartották az eleinte zárt, majd az utolsó napokra mindenki számára megnyitott bétát, amelyen ismét feleleveníthettem, milyen is a Titanfall.
Azt bizonyára mindenki tudja, hogy egy béta alapján nagyjából annyira lehet leszűrni a végleges játék minőségét, mint egy mezei demo alapján. Általános képet kapunk a játékmenetről és a grafikáról, esetleg némi betekintést a történetbe (többnyire annak legelejébe). Ugyanakkor a Titanfall esetében ezt egy picit másképp érzem. A fejlesztők a kezdetektől fogva azt ígérik, hogy (az új trendnek megfelelően) elmossák a határt az egyszemélyes és a többjátékos módok között. Nos, ebből a béta során semmit sem tapasztalhattunk meg: ez gyakorlatilag a többjátékos mód tesztje, két pályával és három játékmóddal. De nézzük sorra, mivel is van dolgunk!
A Titanfall bétája egy megkerülhetetlen oktatómóddal kezdődik, amelynek van is létjogosultsága meg nincs is. Van, mert néhány részletében mégiscsak eltér a szokványos FPS-ektől, viszont a tréning rész kötelező jellegét picit feleslegesnek éreztem. Mindenesetre ezen nagyjából negyed óra alatt végig lehet szaladni: először az alapvető irányítással ismerkedhetünk meg, majd jönnek a falon futkosás és a jetpack használata, végül a titánokkal való manőverezést sajátíthatjuk el.
Amint túl vagyunk a bemelegítésen, máris jöhet az igazi móka! A bétában – mint említettem – két pálya és három játékmód kapott helyet. A játékmódok közül az Attrition valójában a hagyományos Team Deathmatchet takarja, a Hardpoint pedig a Dominationt, ahol a térkép bizonyos szektorait kell uralnunk. A harmadik játékmód a Last Titan Standing, amely talán a legérdekesebb. Itt ugyanis mindenki azonnal egy titánban kezdi a partyt és bizony nincs respawn, a végén csak egy maradhat. Valójában van egy negyedik játékmód is, de az csupán az előző három véletlenszerű váltogatása, pont úgy, ahogy a Call of Duty játékoknál megszokhattuk.
Nem véletlenül hoztam fel a CoD-ot, és nem csupán azért, mert a széria eredeti megálmodóinak új játékáról beszélünk. Hanem azért is, mert a Titanfall számos elemében hordozza magán az előd jegyeit. Ilyen rögtön a karaktermenü, ahol ismerős lehet a felállás: vannak az előre definiált karakterek, majd bizonyos szintlépés után feloldhatjuk a szabadon szerkeszthető katonákat is. Nagyjából ugyanez a helyzet a titánoknál is, amelyek szintén szerkeszthetőek bizonyos mértékig.
A játékmenet azonban már komolyabb mértékben különbözik, és ezt nem győzik hangsúlyozni a fejlesztők is. Bizony itt sokkal pörgősebbek, gyorsabbak a csaták, mint a Call of Duty bármely epizódjában. Köszönhető ez nagy mértékben a mesterséges intelligencia által vezérelt rengeteg egységnek, a titánok megjelenésének, a falon futkosásnak és persze a sokkal gyorsabb mozgásnak. Amikor bejelentették, hogy egy-egy csatában legfeljebb 12 játékos vehet részt, sokan lázadni kezdtek, de itt és most megnyugtathatok mindenkit, ez bizony egyáltalán nem érződik a játékon. Mint említettem, az MI folyamatosan dobálja a pályára a botokat, amelyeket az eredménytáblán is külön jelez, mivel negyedannyi erőfeszítésünkbe kerül levadászni őket, mint egy hús-vér játékost. A folyamatos utánpótlásnak köszönhetően pedig végig nagy a nyüzsgés az egyébként nem kis méretű pályákon, néha igazi háborús hangulatot sikerült előcsalniuk. Aztán idővel megjelennek a titánok is a csatatéren (az ő behívásukhoz legalább 2-3 percnek el kell telnie), amelyek alapvetően képesek borítani az addigi egyensúlyt. Egy-egy titán legyőzéséhez sokkal több idő kell, még titán a titán ellen is, de persze a túlerő itt is felgyorsítja a folyamatokat. A gyalogosok egymaguk valójában nem sok eséllyel indulnak egy titán legyőzésére, inkább csak besegíteni tudnak.
Ami számomra feltűnő volt, az az, hogy a játékosok még nem nagyon szokták, tanulták meg a Titanfall irányítását. Értem ez alatt, hogy a katonák döntő többsége még mindig a földhöz szegezve rohangál a pályán, mintha megfeledkeztek volna a jetpackről a hátukon. Így a titánok megjelenése előtt a játékmenet egy új Call of Duty epizódra emlékeztet. Más kérdés, hogy azok, akik ráéreznek a falon közlekedésre és a tetőkön ugrálásra, éppen ezért nagy előnyre tehetnek szert földhözragadtabb társaikkal szemben.
A Titanfall grafikája is megér egy külön bekezdést. Ha röviden kellene megfogalmaznom a véleményem, azt mondanám, a látvány rendben van, a részletek már kevésbé. Egy picit bővebben: a játék látványvilága összességében nagyon rendben van. A környezet azonnal megteremt egy bizonyos hangulatot, a karakterek és a titánok is mind nagyon pofásak, az animációk és az effektek is hozzák a ma elvárhatót. Ugyanakkor ha az ember egy picit megáll (amire mondjuk egy csata közepén nem igazán van ideje), és jobban szemügyre veszi az egyes modelleket vagy a textúrákat, már szemet szúrnak a hiányosságok. Szintén a CoD szériát idéző jelenség a pályák statikussága, nyoma sincs rombolható környezetnek vagy mozdítható tereptárgyaknak. Ez számomra többet ront a játékélményen, mint egy alacsonyabb felbontású textúra.
Viszont nem mehetünk el szó nélkül a mérleg másik nyelve mellett sem: a Titanfall összhatásban remek grafikája mellé nagyon barátságos gépigény párosul. Nálam a legkeményebb összecsapásoknál is kényelmesen tartotta a stabil 60 fps-t, mindezt a maximális részletesség mellett.
A Titanfall bétája alapján kettős érzés alakult ki bennem: egyfelől rájöttem, hogy az idő azért megszépíti az emlékeket, bizony a béta nem ugyanazt a lelkesedést váltotta ki belőlem mint tavaly a gamescomos próbajáték. Másfelől viszont továbbra is él bennem a meggyőződés, hogy ez egy sikeres játék lesz. A játékmenet – bár ismerős alapokon nyugszik, – épp elég újítást tartalmaz, hogy lekösse az embert. A látványvilág is hozza a mai átlagos színvonalat, egyáltalán nem nevezhető csúnyának a játék. Most már csak az a kérdés, hogy sikerül-e mindehhez megfelelő történetet és körítést adni a fejlesztőknek, hogy végre kiderüljön, pontosan mit is jelent az egyszemélyes és a többjátékos módok közötti elmosódás. Erre március második felében kapunk majd választ.
