Aki olvasta már valaha is bármelyik kritikámat, az tudhatja, hogy nem vagyok szőrös szívű, sőt. Mindig minden játék esetében igyekszem megtalálni az élvezhető részeket, és ezeket kiemelni, amennyire tőlem telik. A gyengébben sikerült játékoknál is a jó pontokat próbálom kihangsúlyozni (kivétel volt a Duke Nukem Forever, de azt a véleményemet továbbra is tartom...). De van, amikor ez egyszerűen lehetetlen. Sajnos a napokban egy olyan játék került szerencsétlen kezeim közé, amelyről egyszerűen képtelen vagyok pozitívan beszélni. Ez pedig nem más, mint az Octodad: Dadliest Catch, egy független alkotás, amely furcsa irányításával igyekszik megmaradni a játékosok emlékezetében. Csakhogy ez a játék szerintem nem híres lesz, hanem hírhedt. És e kettő között óriási a különbség.

A történet egy különös esküvőn kezdődik, ahol a fiatal menyasszony épp azon kesereg, hogy lovagja már megint késik. A kamera vált, és mi rádöbbenhetünk (ha a játék címe és borítója alapján nem lett volna eddig is világos), hogy a vőlegény nem más, mint egy polip. És itt jön a játék első arculcsapása, ugyanis szerencsétlen polipunk eredendően nyolc végtagjából csak négy mozog, pont, mint egy embernél: két láb és két kar. A maradék négy csáp amolyan testként funkcionál, amit ruhába öltöztet. Miután kínkeservesen (erről majd később) átverekedtük magunkat az esküvői szertartáson, máris otthon találjuk magunkat, ahol már ott figyel két pici gyerek is. A játék tehát polipapa hétköznapjairól szól, kávéfőzéssel, nagybevásárlással és családi programokkal. Persze ez így alapvetően unalmas lenne (az is), ezért a készítők megcsavarták a sztorit egy ügyeletes gonosszal, aki ezúttal egy francia séf képében ölt testet. Ő az, aki úton útfélen meg akarja győzni a világot arról, hogy mi mégiscsak egy polip vagyunk. (Merthogy ez alapvetően senkinek nem tűnik fel...)

Rendben, a sztori még önmagában elviselhető, hiszen alapvetően a fiatalabb generációt célozza meg, így nem is várhatunk tőle különösebb fordulatokat. Kötözködésre viszont éppen elég okot ad az irányítás. A dolgot csak tetézi, hogy az egész alkotást e köré építette a Young Horses csapata. Ha valaki azt gondolja, hogy a Surgeon Simulator 2013 irányítása körülményes és nehéz, vagy a híres futós alkotás, a QWOP idegölő, az még nem találkozott az Octodaddel. Tulajdonképpen az egész rendszer a rongybabaeffektre épül, mi pedig polipapa négy említett csápját irányíthatjuk. A PlayStation 4 kontrollerén egy-egy gombbal aktiválhatjuk valamelyik „lábat”, majd a két analógkarral vezérelhetjük azt a térben (előre-hátra, jobbra-balra és fel-le). Így tudunk közlekedni, ami még sík terepen akár gördülékenynek is tűnhet, ám amint valahová fel kell másznunk, jön a hajtépkedés, tapétalevakarás, kontrollerdobálás és az általános megbolondulás. Egész egyszerűen használhatatlan, körülményes és végtelenül idegesítő ez a megoldás, szó szerint annyi esélyünk van A pontból B-be eljutni, mint egy partra vetett polipnak. Semennyi. Ugyanez érvényes a két karunkként szolgáló csápokra is, amelyek épp annyival vannak könnyebb helyzetben, hogy a tárgyak minimális szinten vonzzák, vagyis van némi gépi rásegítés. (És a helyzet PC-n se jobb, ahol az analóg karokat az egér mozgatása és görgője helyettesíti. – Dino)

A játék pedig gyakorlatilag semmi másról nem szól, mint polipapa mindennapos küzdelméről, hiszen minden ügyességi feladat (másféle nincs) erre a rendszerre épül, így pedig a végtelenségig képes felidegesíteni az embert. Akármennyire is vigyázunk, garantáltan összetörünk mindent a környezetünkben, csápjaink pedig előszeretettel akadnak bele a tereptárgyakba, tekerednek rá egy asztal lábára, ahonnan az életben nem lehet már őket lefeszegetni, sőt még egymással is képesek összekuszálódni, ha éppen nincs más, amiben megakadhatnak. Őrjítő.
Még mindig van bennetek érdeklődés? Akkor csak halkan jegyzem meg, hogy az egyes pályákon arra is figyelnünk kell, hogy ne okozzunk túl nagy galibát (ne menjünk neki más embereknek, esetenként kerüljük el bizonyos emberek figyelmét, ne borítsunk fel bizonyos tárgyakat stb.), ugyanis ha túl feltűnőek, idegesítőek vagyunk, vége a játéknak, kezdhetjük az adott szakaszt elölről.

Az Octodad grafikája legjobb esetben is középszerű, de ezzel tulajdonképpen javít a játék általános értékelésén. Ebbe a részbe nem kötök bele jobban, hiszen továbbra is egy fiatalabb generációnak szóló alkotásról van szó, ehhez pedig tökéletesen passzol a látványvilág a maga visszafogottan rajzfilmes-humoros megvalósításával. A hangokra ugyanez vonatkozik: a zenék is tipikusan rajzfilmesek, a párbeszédek többsége szintén. Ezen valamennyit képes dobni, hogy polipapa nem beszél, csak cuppog és gurgulázik, amelyet a játék sem fordít le (mármint a feliratoknál), hanem csak épp annyit ír, hogy „polipapa épp mérgesen hümmög vagy kíváncsian cuppog”.

Mit is mondhatnék még az Octodad: Dadliest Catch-ről? Ha minden személyes érzésemtől elvonatkoztatok, akkor maximális objektivitással is egy alig közepes alkotásról beszélhetek, amely sem látványával, sem témájával, de főleg játékmenetével nem képes semmi emlékezeteset nyújtani. Ha pedig beleveszem az érzéseimet, összeszámolom a teszt során kitépett hajszálaimat, akkor azt kell mondanom: életem legpocsékabb játékán vagyok túl. Ami azért szomorú, mert az egészet a teljesen átgondolatlan, bugyuta irányítás húzza le. Ha ez nem lenne, simán értékelném a játékot 6 pont körül, így viszont a mérhetetlen jó szívemnek köszönheti a 4-es osztályzatot is...