Liza, a rókatündér [film]

A magyar filmekről az utóbbi évek során inkább a gyengébb alkotások jutnak az emberek eszébe, igaz, lehet, hogy nem is véletlenül. Azonban emellett újabban egyre több igényes alkotás is a mozikba kerül, még ha ritkán is. Ujj Mészáros Károly első nagyjátékfilmje az utóbbiak közé tartozik.

A Liza, a rókatündér egy mese, mégpedig az abszurd humorral átitatott, szürrealitással is erősen játszó fajtából. A történet Csudapesten játszódik, amely nyomokban emlékeztet Budapestre, de persze igazából mégsem az. A díszletek és ruhák leginkább a ’70-es évek világát tárják elénk, benne fura és különc szereplőkkel. A 30 éves főszereplő, Liza (Balsai Móni) ápolónőként vigyáz a volt japán nagykövet lebénult özvegyére (Molnár Piroska), miközben egy japán könyvet olvasgatva álmodozik arról, hogy egyszer csak rátalál az igaz szerelem. Van egy képzeletbeli barátja is, Tomy Tani japán énekes szelleme (David Sakurai), akit persze rajta kívül senki se lát – azonban amikor Liza randizgatni kezd, Tomy féltékennyé válik, a lány körül pedig elkezdenek hullani a férfiak. (A film végére szinte nincs már olyan hely a lakásban, ahol ne lenne a földön egy hulla fehér ragasztós körvonala.) Liza következtetése persze mi más lenne, minthogy bizonyára a japán mondavilág rókatündére lett belőle, és emiatt hal meg mindenki, aki közeledni próbál hozzá. További részletekbe nem is mennék bele, ez egy olyan film, amit tényleg látni kell.

Ami elsőre megragadja az embert, az a látványvilág. Remekül megkomponált képek, stílusos díszletek – valami hasonló az összhatás, mint például a Holdfény királyság (Moonrise Kingdom) vagy A Grand Budapest Hotel (The Grand Budapest Hotel) filmekben. (Gondolkodtam is azon, hogy fel kéne tenni Ujj Mészáros Károlynak a nagy kérdést: Ki a kedvenc rendezője, és miért pont Wes Anderson? ;-) ) Már a trailerekben is ez fogott meg legjobban, és ahogy közelgett a bemutató hete, úgy vártam egyre jobban a filmet.

A második az eltúlzottan szélsőséges, de pont emiatt igazán mókás karakterek (akikről néha a Coen testvérek filmjeinek hétköznapi hősei juthatnak eszünkbe). Liza, a naiv egyszerű lány, aki a Cosmopolitanből tanulja a csábítás trükkjeit, pénz híján pedig a függönyt áldozza be csipkeruhájának elkészítéséhez. Zoltán zászlós (Bede-Fazekas Szabolcs), a feltörekvő helyszínelő, a finn westernzene egyetlen rajongója az országban, akit semmi se – még lyukas zoknijai sem – tántorít el attól, hogy megfejtse a rejtélyt a gyilkosságok mögött. Károly, a gourmet-ságot meglehetősen félreértelmező özvegyember (Cserna Antal), akinek kedvencei között a juharszirupos pontyot és a csülkös csokipudingot találjuk meg, és miután mindezeket tányérja fölé hajolva felhabzsolta, kávéjába is inkább uborkalevet kér. Vagy említhetnénk még a nyomozást vezető Ezredest (Reviczky Gábor), aki csak belekezdeni képes a közmondásokba, majd zavarában inkább káromkodik egyet.

Végül pedig mindenképpen kiemelendő még a zene, amelyhez a fő irányt a több szálon is megjelenő japán vonal szolgáltatja. Azonban ahelyett, hogy meglévő számokat vettek volna elő, Tövisházi Ambrust (művésznevén Erik Sumo) kérték fel, hogy írjon dalokat Tomy Taninak. Az eredmény pedig ezen a téren is remek, nagyon jól passzolnak a számok a filmhez (amúgy Erik Sumo énekelte fel azokat, például ezt).

És már csak egyetlen közmondás maradt így a cikk végére: az igazán jó magyar film ritka, mint a... ehh, a k#&$#&$ @#^%$^.