A Telltale Gamest nyugodtan nevezhetjük a kalandjátékok egyik nagy megreformálójának. Az epizodikus kiadást – ha nem is ők találták ki, de – ők tették sikeres megjelenési formává; valamint a döntéseinken alapuló történetalakítás, ami a Jurassic Parkban tűnt fel először, de a The Walking Dead első évadban lett tökéletesítve és vált sikeressé, szintén az ő nevükhöz fűződik. Azóta játékaik inkább interaktív drámák, semmint kalandjátékok – amit bár rendszeresen szóvá teszek, de alapjában véve ez inkább csak amolyan „régenmindenjobbvolt” morgás. Fura, hogy azóta sikerült egy rakat franchise-t, mint amilyen a Fables, a Minecraft, a Borderlands stb. megszerezniük, és játékot (interaktív történetet) faragniuk belőle, de csak a The Walking Dead az, ami sorozattá nőtte ki magát eddig (a Game of Thrones 2. része/évada is be van ígérve, de az jelen pillanatban így még nem számít).
Clementine története tehát folytatódik, és talán pont amiatt, mert ez már a harmadik része az ő történetének, a premiert dupla epizóddal nyitotta a kaliforniai csapat. Az első dolog, ami feltűnt nekem, az az, hogy mintha egy hangyányival jobb lenne a grafika. Maradt persze a képregényes stílus, de nekem úgy tűnik, mintha emelték volna a poligonszámot, így talán kevésbé szögletes minden és mindenki. Persze továbbra se számítsunk semmi technológiai tűzijátékra, de ideje volt már egy kis ráncfelvarrásnak. Némi újítás is helyett kapott a Crowd Play személyében: okostelefonnal bárki (aki tudja a kódot) becsatlakozhat a játékunkba, és kvázi velünk játszhat – az pedig a beállításokon múlik, hogy demokratikus módon (azaz a legtöbb szavazatot kapott válasz/döntés) vagy diktatórikusan (azaz a gép előtt ülő játékos mondja ki a döntő szót) alakítódik a történet. Illetve aki most kapcsolódik be a történetbe, pár kérdés megválaszolásával gyakorlatilag „legenerálhatja” magának az előzményeket (azaz hogy milyen ember lett Clem) – de ezen játékosoknak én inkább azt javasolnám, szerezzék be az előző évadokat (ne felejtsék el Michonne spinoffját se! ;) ), nem fogják megbánni.
Spoilerezni nem akarok, de azt mindenképp szeretném megjegyezni, hogy a játék sztorija eddig szerintem felülmúlja azt, mint ami a tévében megy. Ott valahogy átment az egész abba, hogy az ember a legnagyobb szörnyeteg még egy zombi-apokalipszis közepén is – csak épp maguk az élőholtak lettek ledegradálva háttérkelléknek. No, itt nem! Itt a holtak továbbra is rendkívül súlyos veszélyt jelentenek, és ehhez nő fel pár ember, vagy azok csoportja. Ez az, ami a tévésorozatból kiveszett már egy jó ideje – itt viszont abszolút jelen van, és hozza az igazi The Walking Dead hangulatot.
Ami viszont erősen piszkálja a csőrömet, az az, hogy a stáblista végén nincs dal. Félre ne értsetek, Jared Emerson-Johnson kitűnő komponista, és kiválóan dolgozik a játék alá szerzeményeivel; de nekem hiányzik az az érzés, hogy amikor vége lett egy epizódnak (természetesen cliffhangerrel), én ott ültem alaposan fejbe kólintva, miközben egy nagyon is odapasszoló dal szólt a készítők névsora alatt. Mindig végighallgattam, mert így, ezekkel a dalokkal volt a legerősebb, leghatásosabb egy-egy epizód lezárása. És most nincs semmi ilyesmi, csak instrumentális művek. Kár érte... No meg persze a kalandjátékelemeket se vitték túlzásba, de ezt már tulajdonképpen megszokhattuk (én is már csak megszokásból morgok emiatt... :D ).
Három epizód még hátravan ugyan, de az eddigiek alapján bátran állíthatom, a harmadik évad is kiváló szórakozást fog nyújtani. Clementine balladája megunhatatlan, a történet pedig erős és szép csavarokkal tarkított. Az előző évadok sok-sok díjat söpörhettek be – szerintem a harmadik se lesz kivétel.
