Alig egy éve, hogy másodszorra is visszaállítottuk a becsületünket, a francia Arkane Studios máris a Dishonored sorozat újabb fejezetével kopogtat az ajtónkon. És amikor a cél nem kisebb, mint a Kívülálló likvidálása, arra azért nem mondhat csak úgy nemet az egyszeri bérgyilkos.
A történet ezúttal tehát a Dishonored-széria ikonikus, isteni hatalommal bíró alakja, a Kívülálló körül bonyolódik. A szintén előző részekből ismerős Daud ugyanis úgy gondolja, hogy minden rossz, ami ezzel a világgal történik, valamilyen úton visszavezethető a titokzatos, éjfekete szemű alakhoz. Ezért hát nem lát megoldást, így vagy úgy, de az isteni entitásnak vesznie kell. Ebben leszünk mi a segítségére, a közönségkedvenc hölgy, Billie Lurk személyében. Habár a történetmesélés soha nem volt a Dishonored játékok mellett a legerősebb érv, az erősebb indítástól eltekintve most sincs ez sajnos másképp. Hiába az igazi „all-star” karakterfelvonultatás az előző részekből, a fő sztori amilyen rövid, olyan gyorsan fullad érdektelenségbe is. Amit a felemás lezárás szintén csak tetéz.
Azonban szerencsére ahogy a történetvezetés, úgy a játékmenet sem változott az újabb játékra. Ismét adott számunkra egy továbbra is lenyűgöző steampunk világ, zseniális pályatervezéssel, és a vérmérsékletünktől függően sunyulós, vagy éppen vérgőzös akciózás. A pályákból ezúttal öt darabot kapunk, ami, még ha nem is teljes árú játékként vizsgáljuk a Death of the Outsidert, akkor is nagyon kevés. Főleg, hogy abból az ötből kettő ugyanazon a területen játszódik. Persze maga a játék hossza, mint eddig is, most is nagyban múlik a játékos attitűdjén. Hiszen ha valaki igazi szellemként, feltűnés és gyilkolás nélkül szeretné megoldani a feladatokat, akkor neki igenis ki fog tartani a játék 8-10 óráig, ellenben azokkal, akik berserker üzemmódban végigfestik Karnaca utcáit vérrel. Nem is beszélve a gyűjtögethető feljegyzések és újságcikkek keresgetéséről sem, ami szintét tovább bővíti a játék időtartamát, valamint (és nem utolsó sorban) jobban elmélyítenek minket ebben a roppant érdekes világban.
Sajnos az első két epizódban megszeretett Káosz rendszert kivették a készítők a játékból, ami valószínűleg dramaturgia szempontjából azzal indokolt, hogy Billie-t nem igazán kötik azok az erkölcsi normák, amelyek kötötték Emilyt, vagy Corvót. Egyrészt így örülhetünk, mert előjöhet belőlünk a kisördög, és következmények nélkül vághatjuk el a torkokat, ugyanakkor le kell mondanunk a többféle végkimenetelről, hiszen a kétféle befejezés is csak azon múlik, hogy az utolsó pályán melyik megoldás mellett döntünk. Gondolom, nem is kell említenem, hogy a pacifista lelkű játékosok így mennyire honoráltalanul maradnak – még egy árva achievement se jár nekik a fáradozásaikért. Sőt, a fő küldetések közti pénzszerzési (és játékidő kitolására is alkalmas) lehetőség, a megbízások, amelyeket a feketepiacon vehetünk fel, szintén a „véresebb” felére billentik azt a bizonyos morális mérleget. Egész konkrétan van egy pálya, ahol az a megbízás, hogy egy fő kivételével mindenkit helyezzünk egy létsíkra a Kívülállóval. Ezeket természetesen nem kötelező megcsinálni, azonban furcsa ellentmondások közé szorítják – de legalábbis többszöri újrajátszásra sarkallják – a maximalista játékosokat.
Továbbra is tartom magam ahhoz a véleményhez, hogy a Dishonored lopakodva játszva az igazi, ellenkező esetben hatványozottan romlik az élmény, amit ez a széria nyújtani képes. Billie is magán viseli az Kívülálló jelét, azonban Emilyvel vagy Corvóval ellentétben neki csak három aktív és két passzív mágikus képesség fog a rendelkezésre állni a kalandja során. A jól bevált teleportálás most sem hiányozhat a repertoárból, újdonság azonban a foresight, amivel szabadon felderíthetjük a terepet, és megjelölhetjük az ellenségeket, akiket ezután már a falon keresztül is látni fogunk. Harmadik aktív képességünk segítségével ellophatjuk a még élő ellenfél arcát – jóval humánusabb módon, mint Hannibal Lecter –, és azt magunkra öltve könnyedén átjuthatunk a társai között. Void energiánk ezúttal szupergyorsan regenerálódik, szóval külön öröm, hogy nem kell ennek a feltöltésére szolgáló flaskákkal vacakolnunk. Passzív képességeink közül először a patkányokkal suttogó perköt kapjuk meg, amellyel kihallgathatjuk az apró, szőrős teremtmények egymás közti beszélgetését, így jutva plusz információkhoz, akár a küldetésről, akár rejtett tárgyakról. Majd a játék vége felé szert teszünk a void-strike képességre, ami a nyílt konfrontációban jön jól. Én speciel egyszer, ha használtam, hogy lelökjem vele az ellenséget egy magaslatról...
A mágikus képességekkel ellentétben kütyüjeink, bár akad pár nem halálos darab is, inkább akkor jönnek jól, ha már lebuktunk lopakodás közben. Gránátok, aknák és csukló alá rejtett pisztolyok elsöprő erejét zúdíthatjuk azokra, akik voltak olyan bolondok, és benéztek az asztal alá, hogy mégis ki lapul ott. Ezeket a fentebb említett feketepiacon minimálisan fejleszthetjük, valamint feltölthetjük a készletet, azonban a void képességek fejlesztése ezúttal teljesen kimarad. Billie erősítésére így csak az alaposan elrejtett csonttalizmánok szolgálnak, amelyeknek a keresése szintúgy hamar jelentéktelenné válik a lopakodást előnybe helyező játékosoknál, ugyanis a legtöbb inkább a nyílt harcokban ad nekünk apró bónuszokat.
Az audiovizuális élmény terén ismét nem érheti panasz az Arkane Studios háza elejét. A srácok továbbra is magabiztosan varázsolják a Dishonored lenyűgöző tájait képernyőinkre. A program művészeti kivitelezése továbbra is annyira erős, hogy csupán az atmoszférájával könnyen behúzza még a steampunkot kevésbé vagy egyáltalán nem kedvelőket is. A fejlesztők már a második rész készítése közben is részletesen megvizsgálták a mediterrán országok jellegzetes építészetét, valamint az elnyomó diktatúráknak a szintén jellegzetes propagandáit, hogy ezt a már emlegetett steampunkkal megbolondítva fecskendezzék bele Karnaca városába. Most sincs ez másképpen, és ez a fajta elhívatottság abszolút elismerésre méltó. A Void Engine tehát továbbra is szépen teszi a dolgát, ezúttal szerencsére PC-n is tükörsimán és bugmentesen fut, még egy olyan középkategóriás kártyán is, mint az én GTX 960-asom. A hangok és a zenék is teljesen a helyükön vannak, de olyan színészekkel, mint Rosario Dawson, vagy a Daudot megszólaltató Michael Madsentől nem is vártunk ennél kevesebbet.
Talán egy-két bekezdésnél úgy tűnhet, hogy csalódott vagyok a Dishonored: Death of the Outsiderrel, de erről szó sincs. Tudnunk kell helyén kezelni a marketingesek által használt szavakat, ugyanis a Death of the Outsider egy kellemesen nagyra hízott DLC, akárcsak elődjénél volt a Brigmore Witches vagy a Knife of Dunwall. De az Uncharted: Lost Legacy mellett nehezen nevezhető spin-offnak. Valamint hiába hangoztatják, hogy az újoncok is nyugodtan beleugorhatnak, én mégse tudnám teljes szívvel ajánlani nekik, hogy ezzel a résszel kezdjék az univerzummal való ismerkedést, hiszen a sok név és hely között eléggé elveszettnek fogják érezni magukat. Arról nem is beszélve, hogy a fő motiváció még kevésbé lesz hangsúlyos a számukra. A rajongóknak viszont nem kérdés, hogy a gyűjteményükben a helye, mert a Death of the Outsider pontosan ugyanazt a nagyon élvezetes játékmenetet kínálja, mint elődei, ezúttal talán letisztultabb formában, mint valaha.
