Az újabb konzolgenerációk és gépparkok egyik, ma már teljesen hétköznapinak számító velejárója az előző masinériákon nagyobb sikereket elért alkotások felturbózott újrakiadása. Ez a törekvés számos esetben indokolt és üdvözlendő, mint például a nemrégiben megjelent Shadow of the Colossus, vagy a Resident Evil első és nulladik epizódja esetében volt, de akadnak sajnos negatív példák is, amelyek minimum megkérdőjelezik ezeknek az újrázásoknak a létjogosultságát. Nem kertelek: számomra a PlayStation 2 egyik ikonikus akciósorozatának, a Devil May Cry alaptrilógiájának „felhádésített”, gyűjteményes, ismételt piacra dobása az aktuális vezető hardverekre ennek az „eztmegmiértkelletterőltetni?” érzésnek az egyik legtökéletesebb megtestesülése.
2001-ben, az akkortájt még szárnyait bontogató új Sony konzol – a PS2 – egyik első nagy dobása volt a Capcom gótikus, misztikus, az angyalok és démonok örök harcát bemutató zúzdája, amely megalapozta a nevét viselő franchise mellett az általa képviselt stílus majdani felemelkedését is. Gondoljunk csak a God of War, a Darksiders, a Castlevania: Lords of Shadow vagy a Bayonetta játékokra, amelyek valahol mind a Devil May Cry nyomdokain haladva jutottak fel a műfaj és a videojáték-történelem halhatatlan alkotásai közé. A sikeres kezdést kettő, majd újabb kettő esztendő múlva követték a folytatások, amelyek immár trilógiává bővítették Dante kalandjait menny és pokol találkozásánál – azaz hol máshol, mint a Földön. Közben a hatodik generációból hetedik lett, amelyre – amellett, hogy újabb epizódok láttak rá napvilágot – majdnem napra pontosan hat esztendővel ezelőtt kiadták a japán fejlesztők a mindent elindító alaptrilógia felturbózott grafikájú „mindent bele” gyűjteményét, amelybe a harmadik epizód 2006-os bővített, speciális kiadása került be az alapprogram helyett.
Újabb évek mentek a levesbe, és immár a nyolcas számú konzolpark 2.0-s hardverjeit tapossuk. A negyedik epizód újrakevert változata, és egy reboot rész ezekre való kiadása után akár kézenfekvő is lehetett volna, hogy akkor már a ma játékosai számára is lehessen elérhető a teljes Devil May Cry sorozat a mai gépparkon. Eddig rendben is volnánk, de ha azt vesszük, hogy leszámítva az egy fokkal feljebb való grafikai skálázáson – 720p helyett immár (gyakran igencsak torzító) 1080p-ben is futtathatjuk a játékokat – gyakorlatilag az égvilágon semmivel nem kapunk többet a pénzünkért, mint hat esztendővel ezelőtt, akkor bizony már erősen megkérdőjeleződik ennek a gyűjteménynek a gyors pénzszerzésen kívüli célja.
Tizenhét éve az első epizód a Resident Evil bizonyos értelemben vett társsorozataként indult útjára (igazság szerint eredetileg annak újragondolásának szánták a fejlesztők), amely magában hordozta minden túlélőhorrorok nagyapjának számos jellegzetességét az imitt-amott megoldandó rejtvényektől a fix, maximum pásztázó-követő kameranézetig. Ez, habár okozott némi bosszúságot, a villámgyors akciónak és a kétféle – úgy, mint stukker és kard – harci stílusnak köszönhetően bizsergetően új volt. A második epizód bevezette a nagyobb nyílt tereket, még ha meg is hagyta a rögzített nézőpontot, és sokat dobott a mozgások és a harc folyamatosságán is, beáldozva ugyanakkor a küzdelmek keménységét. A harmadik részben teljesedett ki végül az igazi „Devil May Cry érzés” a fejenként négyféle harci stílusnak, no meg Vergil feltűnésének hála. Mindez remekül, mi több, stílusteremtő módon kiválóan működött az elmúlt évtized első felében, és jól festett a felskálázott képi világgal megspékelt kollekció az előző konzolparkon. Időközben azonban egyfelől eltelt majd’ egy teljes „gamergenerációnyi” idő a remake óta, másfelől nemcsak a sorozatban, de a műfajban is jelentek meg szebbnél jobb alkotások.
A Capcom gárdája nagyon úgy fest, hogy a Resident Evil 7: Biohazard és a Monster Hunter World sikerétől valamelyest megnyugodva úgy gondolta, hogy egy következő, kőkeményen a legújabb gépekre fejlesztett epizód helyett elég, ha leporolja a 2012-es HD Collectiont, és egyetlen icipici szinttel feljebb skálázza annak grafikáját, valamint stabilizálja a képfrissítést az üdvözítő másodpercenkénti hatvanas szinten – konzolok esetében, PC-ken a nem túl izmos gépigényhez mért hardverünktől függően –, és slussz! Nosztalgiafaktor a köbön, egy stílusteremtő széria kezdeti evolúciójának bemutatása kipipálva, a sorozat megismertetése a mai játékosokkal behúzva, de könyörgöm, ez akkor is egy tizensokéves trilógia hat évvel ezelőtti remake-jének a mostani masinákra kiadott mezei, kicsit sem átdolgozott remake-je! Minden erénye ellenére a gyűjtemény minimum rettenetesen porosan fest, és annak megoldásai (át nem ugorható átvezetők, fix/pásztázó kamerák, PC-n billentyűzetről való vezérlés nehézségei, egérrel való vezérelhetőség teljes hiánya stb.) sem állják meg a helyüket a kétezres évek második évtizedének vége felé közeledve, az UHD felbontás hajnalán. Több odafigyeléssel, akarással, esetleg egy új grafikus motoron alapuló 4K Collection formájában sokkal több lehetett volna ez a gyűjtemény.
Mindent összevetve, minden igyekezetem ellenére, hogy megtaláljam benne a jót és a kiadás létjogosultságát, azt kell mondjam, bizony ez ma már kevés. Így, zárszó gyanánt, csak a legfanatikusabbaknak ajánlom ezt az összeállítást, és azoknak, akiknek valamiért eddig kimaradt Dante születésének és egy stílus világra jöttének kezdete. Akinek azonban megvan a 2012-es HD kollekció, Uram bocsá’, van még működőképes akkori konzolja is mellé, az inkább izzítsa be a gépet, és porolja le azt a verziót.
