Hajj, hajj... Khm, talán már ebből a felvezető sóhajból is sejteni lehet, hogy bizony engem nem varázsolt el a jelen tesztem alanyául szolgáló Vane, a Friend & Foe Games gárdájának kezei közül nemrégiben kizárólag PlayStation 4-re megjelent alkotás. Olyan ez a program valószínűleg, mint a pacalpörkölt vagy a balett: vagy imádja valaki, vagy nagyon nem jön be neki, de nincs a két véglet között átmenet. No de szigorúan objektív módon szemlélve a Vane-t, lássuk, miért is vagyok ennyire lehangolt a játék kapcsán.
A mindennemű különösebb magyarázat nélkül kezdődő játék prológusában egy rejtélyes gyermek menekül a viharban. Egyetlen irányba tud itt még csak menni, mert minden más útvonalba belecsap a ménkű. Végül eljut egy toronyszerű épület nyitott ajtajáig, ahol azonban egy magas árnyalakba ütközik. Snitt, majd egy sivatag közepén találjuk magunkat, ahol a képernyő bal oldalán egy fán ül egy madár, jobbra pedig a játék címe látható. Nos, ezzel a fekete szárnyassal indulunk útnak – szó szerint – a nagy ismeretlenbe. Se térkép, se át- vagy bevezető, se semmi. Időnként le tudunk szállni ide-oda, ami jó esetben eredményez is valamit – mondjuk felbillent ezt-azt –, és magunkhoz tudjuk hívni a többi szárnyast. Néha trófeát is kapunk egy s másért, innen sejthetjük, hogy ez most akkor jó lépés volt.
Bejutva az első barlangba, egy aranylóan fénylő kupac fölé érve visszaalakulunk a prológusból ismert kölyökbe, akivel meglehetősen nehézkesen, lomhán, sután megyünk tovább. Se nem túl fürge, sem pedig túlzottan nem ügyes karakterünk, aki amennyiben leesik, mert valamiért – mondjuk mert nem látszik rendesen a platform – elvét egy ugrást, akkor szerencsénkre nem a végzetébe zuhan, csupán újra madárrá alakul, amit az aranyporkupacokhoz érve tudunk visszaváltoztatni. Ember alakban mászunk, kicsiket ugrunk, feldöntünk és odébb tolunk dolgokat, így egyszerűbb rejtvényeket megoldva jutunk tovább. A humán és szárnyas forma közti átváltás, no meg a cselekedeteink folyományaként fokozatosan átformálódó világ jelzik és jelentik azt, hogy egyre előrébb jutunk ismeretlen célunkhoz.
A történet a bevezető mellett összesen négy fejezetből áll, amelyek során nincs mentési lehetőségünk, így ha elrontunk valamit, vagy szimplán megunjuk a túrázást, akkor bizony az adott rész legelejéről kell újrakezdenünk a játékot. A nem valami sokatmondó sztorit – a legfinomabban szólva is – igen érdekes köntösben tálalják a fejlesztők. Nem is emlékszem, mikor láttam utoljára vektorgrafikás skineket alkalmazó vizuális megjelenítést – talán még az X-Wing/Tie-Fighter és a Jedi Knight sorozatok idején, jó két évtizeddel ezelőtt. Itt bizony ez a látványvilág köszön vissza, amelyet a távolabbi tárgyak esetében elmosott pixelek váltanak fel. Fura módon, amellett, hogy nagyon meglepő 2019-ben ez a megoldás, mégsem mondanám, hogy ronda lenne vagy nem illene a játékhoz, csak ma már nagyon szokatlan.
Az viszont már nagyobb gond, hogy sem a kamerakezelés, sem pedig az egyébiránt nem túlbonyolított, kb. hat gombot használó vezérlés nincsenek a helyzet magaslatán. Igen könnyen vétjük el az ugrásokat, aminek sokszor az az oka, hogy nem látunk rendesen, mert a nézet szimplán nem állítható be hozzá, minekután a kamera valamiért mindig visszaáll egy számunkra teljesen használhatatlan pozícióba. A másik nagy gond az, hogy a kép és a karakterek is átlógnak, átvillannak egymásba. Volt olyan, hogy azért estem le jó pár perc óvatos felfelé mászás után, mert ahogy próbáltam a barlang falánál a keskeny ösvényre fókuszálni a képet, az átváltott a barlang falán túli kinti világba, és egyszerűen nem láttam, hogy mit csinálok. És sajnos ez nem egyszeri eset volt, hanem végigkísérte a játékot. Aki nagyon kitartó, vagy akinek nagyon bejön a Vane, az a keresgéléssel és bénázással együtt is mindössze néhány óra alatt végig tudja tolni. Az alkotás legjobb eleme kétségtelenül a szintetizátorra hangszerelt, nagyon hatásos, számomra Vangelis munkásságát idéző zene, ami viszont az egyik legütősebb soundtrack, amit mostanában játékban hallottam.
A Friend & Foe és legújabb, a játékosokat a kilátástalan útkeresésbe hajszoló játéka, a Vane az én személyes tetszésemet nem nyerte el. Ez lehet, hogy az én hibám, de az is lehet, hogy a program semmiféle kapaszkodót nem adó története, a céltalannak tűnő keresgélés, a suta vezérlés, a mentési lehetőségek hiánya és/vagy a megvalósítás fura megoldásai és bakijai tehetnek róla. Ezt egyébként nem egészen hétezer forintért eldöntheti bárki, de ha nem akar kiadni egy számos téren formabontó játékra ennyi pénzt, akkor akár a cirka másfél-két órás gameplay videók valamelyikének a megtekintése is a segítségére lehet. És igen, ezek a teljes végigjátszást tartalmazzák, amelybe valamennyi trófea begyűjtése, és némi bénázás is belefér.
