Tavaly tavasszal jelent meg a Big Bad Wolf stúdió kalandjátéka, a The Council. A fejlesztők nem kevesebbet ígértek, mint a műfaj megreformálását. Tervezték ezt úgy, hogy a klasszikus kalandjátékos elemeket és az utóbbi évekre jellemző epizodikus megvalósítást vegyítették, valamint igyekeztek némi szerepjátékos vonallal megspékelni mindezt. Játékmechanikai szempontból tehát egy ígéretes receptet dobtak össze, már csak az volt a kérdés, hogy milyen hozzávalókat válogatnak össze hozzá. Legnagyobb örömömre egy olyan korszakra, és azon belül is egy olyan történetre esett a választásuk, amely azonnal felcsigázott.
A The Council sztorija az 1700-as évek legvégén játszódik, és megvan benne minden, ami egy jó kis borzongós, izgalmas kalandjátékhoz kell. Ármánykodás, rejtély, hazugság és csábítás, misztikum és persze egy titkos társaság. Mi Louis de Richet bőrébe bújhatunk, akiről a történet legelején kiderül, hogy szigorú tekintetű és éles eszű anyja oldalán egy titkos társaság tagja, ám egyelőre még nem is nagyon sejti e társaság mibenlétét. Az események ott kezdenek bonyolódni, amikor Louis anyja egy Anglia partjaitól nem messze található szigetre utazik, majd ott nyomtalanul el is tűnik. Louis is meghívót kap a szigetre, amely Lord Mortimer birtokában van, és egyben a már említett titkos társaság székhelyének is tekinthető. Mikor hősünk megérkezik, hamarosan találkozik is a társaság néhány illusztris tagjával: Bonaparte Napóleonnal, George Washingtonnal vagy épp Emily Hillsborrow-val.
Mint minden jó epizodikus kalandjátékban, a The Councilban is minden a döntéseinken múlik. Csakhogy ezúttal a fejlesztők ezt komolyan is gondolják. Míg sokan azért kritizálták a Telltale Games kalandjátékait, mert a választásoknak nem mindig volt tényleges súlya, addig itt egy-egy döntésünk mindig végleges és megmásíthatatlan. És bizony könnyen egészen más irányba terelheti a mi kis nyomozásunkat, mint eleinte terveztük. Ennek kulcsa a párbeszéd. Oké, egy kalandjátékban nagyjából ez a legfontosabb játékelem, de itt valóban nem mindegy, hogy kinek mikor mit mondunk. Ráadásul ezt a játék nem is rágja a szánkba. A lényeg, hogy a céljainkat csak úgy érhetjük el, ha alaposan kiismerjük Lord Mortimer vendégeit. Márpedig itt mindenki gyanús, itt mindenkinek van valami hátsó szándéka, itt sosem lehet tudni, hogy kiben bízzon meg az ember. Aki eleinte mézes-mázas, aki eleinte a legjobb barátunknak tűnik, könnyen kiderülhet róla, hogy valójában csak a maga céljai elérése érdekében bábozik velünk. Hogy ennek elejét vegyük, és mi irányíthassuk a dolgok menetét, szükséges minden apró információmorzsát összecsipegetnünk a hatalmas kastély többi lakójáról. Ehhez pedig rengeteg olvasáson, kutakodáson, nyomkeresésen és persze beszélgetésen át vezet az út. De vigyázni kell, mert elég egyszer rosszul válaszolni, beszélgetőpartnerünk máris másképp fog viszonyulni hozzánk.
A játék legelején – természetesen egy beszélgetésbe ágyazva – azt is megadhatjuk, hogy Louis milyen háttérrel rendelkezzen. Ez képviseli a szerepjátékos vonalat, hiszen nagyon nem mindegy, hogy épp magányomozók vagy okkult tudósok vagyunk. Ezek ugyanis befolyásolják a későbbi lehetőségeinket is. Egy magánnyomozó sokkal könnyebben kiszúrja az apró nyomokat és jeleket, vagyis nekünk is könnyebb dolgunk lesz ezek felderítésében. Cserébe bizonyos szövegeket képtelenek leszünk lefordítani, hiszen arra például csak az okkult mester képes. Ugyanígy a diplomata előélet segít a többiekkel való társalgás során ügyesen keverni a lapokat. A fejlesztők ezzel máris sokat javítanak az újrajátszhatósági faktoron, hiszen rengeteg út vezet a végkifejletig, amelyek más és más lehetőségeket, kihívásokat és izgalmakat rejtenek magukban.
A The Councilt alaposan nyakonöntötték misztikummal is. Már önmagában a titkos társaságos alapfelállás is megállná a helyét, de az ezt behálózó misztikum még többet dob a hangulaton. Louist a szigetre érkezése első percétől fogva különös látomások, víziók gyötrik. A sztori apránként anyánk kutatásából egy magasztosabb, vallásos ügy utáni nyomozásba fordul át. A fejlesztők remekül adagolják az eseményeket az öt epizódon keresztül, hiszen az első két rész után már teljesen más célok vezérelnek minket, mint a szigetre érkezésünkkor.
A játék grafikájáról már az első két epizódról szóló kis szösszenetemben is írtam, ez természetesen nem változott a maradék három rész esetében sem. A látványvilág szépségének megítélése abszolút szubjektív, aki nem a tökéletesen élethű ábrázolást keresi minden játékban, az el tudja majd fogadni a The Council kissé sajátos, picit baltával faragott karaktereit is. Ez nem hiányosság, biztos vagyok benne, hogy a készítők szándékosan választották ezt a megoldást, mivel ez valahogyan sokkal jobban passzol a játék hangulatához. Picit olyan érzés, mint mikor sok-sok évvel ezelőtt bejelentették a Borderlandset, ami akkor még „normális” grafikával készült. Aztán idővel megkaptuk a máig ismert cel shaded látványvilágot, ami nélkül ma már el sem tudnánk képzelni azt a szériát. Nos itt is legalább ennyire passzol a látvány és a körítés a történethez.
The Council – Episode 1-2
Egy titokzatos szigeten egy titokzatos társaság egy titokzatos ügy érdekében titokzatos dolgokat művel.
A The Council egy dolgot nem tett meg az ígéretei közül: nem reformálta meg a kalandjátékok műfaját. De ezt sem rónám fel neki negatívumként, mivel ezt nagyjából minden fejlesztő elsüti az új projektek bejelentésekor. Cserébe viszont a történet izgalmas (legalábbis a témára fogékony játékosoknak mindenképp), a játékmenet gyorsan kiismerhető és jól kezelhető, bőven van benne újrajátszási lehetőség, és a hangulat is teljesen rendben van. Így nézve, ha nem is remekmű, de egy korrekt, jól összerakott kalandjáték lett a The Council.
