Azt hiszem, a szerepjátékokra fogékony játékosok számára a The Bard’s Tale sorozatot aligha kell bemutatni. Michael Cranford és Brian Fargo fantasy RPG-je a maga sajátos humorával és hangulatával játékosok millióit fogta meg, de így, bő harminc évvel az első felvonás után már kissé megkopott a hírneve. Tizenöt évvel ezelőtt Fargo révén az inXile Entertainment próbálta meg hosszú-hosszú évek után ismét köztudatba hozni a brandet egy remake-kel, hogy aztán ismét egy nagyon hosszú szünet következzen. Érdekes, hogy 2018-ban egy olyan játékkal tértek vissza ismét ehhez az univerzumhoz, amely más címet kapott. Ez volt az Oculus Riftre elkészült The Mage’s Tale. A játék elég jó fogadtatásban részesült ahhoz, hogy a készítők kibővítsék a platformok listáját, így készülhetett el mostanra a némileg továbbfejlesztett PSVR változat is.

A The Mage’s Tale története természetesen a The Bard’s Tale univerzumában játszódik, időrendileg valahol a harmadik és negyedik epizódok között. A sztoriban sincs túl sok meglepő, mondhatni pontosan arról szól, amiről egy ilyen játéknak szólnia kell. Mi egy zöldfülű varázslótanoncot alakítunk, aki nem épp a Roxfortban tanulgatja a szakmát, hanem mesterével egy több emelet mély labirintusban, hisz teher alatt nő a pálma ugyebár... Szóval mesterünk épp szembenéz egy gonosz varázslóval, ám azt keményebb fából faragták nála, és könnyedén le is győzi, majd le is lép vele a labirintus legmélyére. Ránk csak a roppant idegesítő asszisztensét, egy lebegő, rettentő cinikus és lefitymáló stílusú koboldot hagy. Ő lesz a mi tanácsosunk is az úton, de közben nem győzi elégszer hangsúlyozni, hogy ez számára mennyivel rosszabb, mint nekünk. Ezzel azért vitatkoznék, de mindegy. Szóval kettecskén vágunk neki az alagutaknak, hogy megmentsük a rőtszakállú öreget, de gyorsan rájövünk, hogy a kobold csak akkor lesz velünk, ha épp tiszta a levegő. A harc nem az ő műfaja...

A játék egy klasszikus dungeon crawler, és tisztelegve a műfaj nagy öregje előtt, számos olyan játékelemet felvonultat, amely a régi játékokat idézi. Ilyen például rögtön a mozgásunk is. Ez egyébként is könnyen az Achilles-sarka tud lenni egy-egy VR-játéknak, itt szerencsére ügyesen megoldották. Egyrészt a környezetünk egy pontjára mutatva tudunk teleportálni, másrészt kapunk szabad mozgási lehetőséget is. Utóbbinak két módja is van: vagy szakaszosan lépkedünk előre és fordulunk nagyjából 20 fokokat, vagy valamivel folyamatosabban tesszük meg ugyanezt. Utóbbi a PC-s változatból még hiányzott, de valójában itt sem olyan folyamatos mozgásról van szó, mint mondjuk az Inpatientben volt, hanem a szakaszos mozgás valamivel finomabb változatáról. Akárhogy is, ez nagyon hasonlít a régi dungeon crawlerek négyzetrácsos mozgására, ami ízlés kérdése, de nekem teljesen megfelelt.

De mit is kell tennünk a labirintusban? Ahogy haladunk egyre mélyebbre, elkerülhetetlen, hogy csapdákba és különféle szörnyekbe ne fussunk. A csapdákat és rejtvényeket nem nehéz megoldani, kis gondolkozással vagy körülnézéssel könnyedén rá lehet jönni a megfejtésekre. Ami viszont a szörnyeket illeti, nos, itt jön be a The Mage’s Tale lényege: a varázslás. Mivel nem egy állig kigyúrt, fényespáncélos lovagként léptünk a katakombákba, hanem egy vászontaláros mágustanoncként, kénytelenek vagyunk szedett-vedett varázserőnkre támaszkodni a harcban. Ez eleinte meglehetősen szűkös és egyszerű arzenált takar: tűzlabdákat és villámokat tudunk szórni, de ennyi. Emellett bármelyik kezünkkel elő tudunk hívni egy virtuális pajzsot, amely megvéd a támadásoktól. Ha nagyon nagy pácban vagyunk, akár egyszerre mindkét kezünkre varázsolhatunk ilyet, majd összetéve a kettőt egyetlen nagy pajzsot formálhatunk. Csak épp ilyenkor se támadni, se mozogni nem tudunk. A kezdetben korlátozott eszköztárunk szerencsére idővel szépen kibővül, köszönhetően a varázsrecept-készítési lehetőségnek. A lényeg, hogy különböző alkotóelemekből megannyi eltérő varázslatot hozhatunk létre. Ennek rendszere nagyon ötletes. Egy boszorkánykonyhában hajolhatunk az üst fölé, hogy a közeli polcról és asztalról leemelve a különféle üvegcséket, összeöntsük az új varázslatokat. Ugyanígy működik egyébként a menürendszer is, csak épp ott megragadjuk a beállítások menüpont melletti üvegcsét, és felhajtjuk a tartalmát.

A The Mage’s Tale kellemesen hosszú, legalábbis egy VR-játékhoz mérten. De sajnos ez sem tökéletes játék. A látványvilág messze van a legszebb VR-alkotásokétól, de persze csúnyának így sem nevezhető. Inkább olyan régimódi. Az irányítást nagyjából meg lehet szokni, de sajnos a célzás már sokkal nehézkesebb. Ahhoz ugyanis, hogy egy ellenfelünket telibe találjuk, pontosan rá kell néznünk, vagyis a célkeresztet rá kell fordítanunk. Csakhogy ez a célkereszt egészen addig nem látható, amíg az külön be nem kapcsoljuk a menüben. A humor is megosztó tényező tud lenni. Aki szereti a The Bard’s Tale stílusát, az most is jól fog rajta szórakozni, én a magam részéről párszor megpróbáltam lángba borítani azt az átkozott koboldot...

A The Mage’s Tale mindenképp a jobb VR-játékok közé tartozik, és azt is mondhatjuk, hogy a legjobb VR-szerepjátékok táborát erősíti. Persze vannak nagyobb címek is, mint a Skyrim VR vagy a Fallout 4 VR, de aki szereti a régi játékok hangulatát, az nyugodtan tehet ezzel is egy próbát. Már csak azért is, mert nem AAA-kategóriás árcédulát talál a játékon, cserébe viszont egy VR-mértékkel nézve kimondottan tartalmas alkotást kap a pénzéért.