„Nem várom el senkitől, hogy elhiggye hihetetlennek tűnő, rémálmokkal teleszőtt történetem, hiszen pár napja még én magam sem tettem volna. De saját két szememmel láttam a Gyászoló Férfit, ahogy Arkham sötét és sikolyoktól hangos utcáit járja – vagy álmodtam tán? Már bánom, hogy ifjúkoromban elhanyagoltam egyik szenvedélyem a másik kárára, az okkult mágia fortélyai helyett jobban vonzódtam a nők szerelemittas öleléseihez. Arkham mindig is a sötét titkok városa volt, démonok és elmebetegek otthona. A Gyászoló Férfi egy évvel a végzetes Fekete Nap előtt érkezett és sima, tündökölően fehér bőre, mint olajlámpás mutatta utamat, bár figyeltem volna rá! Ha túl akarom élni ezt a mételyt, meg akarok menekülni a feketeség vérfagyasztó alvilági lényeitől, meg kell találnom a Gyászoló Féfit. Ő az egyetlen esélyem, hiszen maguk a Nagy Öregek keltek fel örökké tartó álmukból!” – Valahogy így kezdődött William, a kicsapongó életet élő okkultista története Stygain könyörtelen világában.

Az elmúlt pár évben a videójátékipar ismét felkarolta Lovecraftot, hogy ihletet merítsenek történeteiből, mint azt a The Sinking City, a Call of Cthulhu vagy a Lovecraft’s Untold Stories tette. Bár fogadtatásuk inkább vegyesnek mondható, nézzük, hogyan sikerült a Stygian: Reign of the Old Ones, a Cultic Games oldalnézetes CRPG-je.
Kezdjük rögtön a pozitívumokkal. A játék temérdek lehetőséget biztosít a karaktergenerálás során, amelyeknek messzemenő hatásai lesznek, mint minden jó szerepjátékban. Kiválaszthatjuk előéletünket, foglalkozásunkat és gondolkodásmódunkat. Egy orvos vagy egy nyomozó teljesen másképp tudja megközelíteni Arkham városának akadályait és kihívásait, mint például egy színész vagy egy erőember. A nyomozó megtalálhatja az ajtók kinyitásához szükséges rejtett kapcsolókat, az erőember bezúzhatja őket kalapácsával, a színész pedig ékes beszédével beédesgetheti magát a legéberebben őrzött erődbe is. Néha úgy tűnik, hogy lehetőségeinknek csak saját leleményességünk szab határt. Valamint megválaszthatjuk filozófiánkat is, ami a beszélgetések közben válik hasznossá. Arkhamban, főleg a Fekete Nap után nem egyszerű megtartani elménk épségét, de ha a dialógusfákon a filozófiánknak megfelelő opciót választjuk, tehát az altruisták bíztatják embertársaikat, a racionalisták pedig csak a rideg tényekre szorítkoznak, akkor visszatér józan eszünk (sanity értékünk megnő). William, az okkult tanulmányokból kiesett nihilista nőcsábász képes a gyengébbik nemet akarata szerint befolyásolni, annak ellenére, hogy diskurzus közben folyamatosan az élet értelmetlenségét és a biztos halál eljövetelét emlegeti. Ezenkívül jártas a sötét mágiában, így a harcok során is megállja a helyét.

A problémákat sokféleképpen lehet megközelíteni, lássunk is erre egy példát! Be kell jutnunk a hotelszobába, ahol gyilkosságot követtek el, hogy egy kis nyomozást végezzünk. A probléma, hogy ott már van egy igen morcos úriember egy nagy stukkerrel. Ha elég izmosak vagyunk, egyszerűen megpróbálhatjuk kidobni onnan, ha szívósak, és értünk a gyógy- és kábszerekhez akkor ivóversenyre hívhatjuk, miközben elkábítjuk. William viszont nem csekély mágiatudását arra használta, hogy megidézzen egy szellemet, és megparancsolja neki, hogy tegye pokollá az úriember életét, amíg az visítva nem menekült a tetthelyről.
A játék mind vizualitásában, mind hangjaiban jól tükrözi a démonokkal ellepett Arkham városát. A rajzolt, szürkés, rozsdás grafika visszaadja az 1920-as évek dohányfüstös romkocsmáinak hangulatát, miközben halk jazz próbálja elnyomni a kívülről beszűrődő halálsikolyokat, patkányok vagy tébolyodottak motozását és kaparászását és a kultisták kántálását. Beesett arcú túlélők, morcos, sebhelyes mobszterek és őrült, kopasz kultisták fognak utunkba kerülni, na meg a leírhatatlan csápos lények…

A szerepjáték többi játékmechanikája is legalább ennyire sokoldalú. Figyelnünk kell fáradtsági szintünkre, valamint éhségünkre, józan eszünk épsége és életerőnk mellett. Az egyik lerobbant lebujban hajthatjuk álomra a fejünket cigaretták (az új pénznem) fejében. Az őrültek városában ugyanis a pénz értékét vesztette, és helyükbe a drogok és más tudatmódosító szerek léptek, hogy a szerencsétlen túlélők legalább rövid időre elmenekülhessenek a káoszból. Ha megvan rá a megfelelő képességpontunk, akkor készíthetünk gyógyszereket vagy más eszközöket, fejleszthetjük fegyvereinket és más tárgyainkat, vagy elmerülhetünk a sötét tudományokban, hogy újabb varázslatokat tanulhassunk meg. Az egyetlen probléma a rendszerrel, hogy a játék nem fogja a kezünket, és semmit nem magyaráz el, mi hogyan működik. A Stygian egyértelműen a keményebb CRPG-k közé tartozik, amelyekben előfordulhat, hogy teljesen újra kell kezdenünk a játékot, mert rosszul elosztott képességpontjainknak, vagy a játék nem ismerésének köszönhetően zsákutcába kerülünk.
Mégiscsak nehéz ajánlanom a Stygiant, mert a játék egy igen nagy része a dunwichi horrornál is borzalmasabb. Ez a rész pedig a körökre osztott harcrendszer. Az összecsapások egyszerűen kifejezve unalmasak és félkészek. Kezdjük ott, hogy nagyon kevés opciónk van harc terén, hiszen mozgás után vagy varázsolunk, vagy lövünk, vagy elkezdjük ütlegelni ellenfeleinket. Nincs igazi taktika, hiszen maximum hátba támadni tudjuk a szörnyeket, így a harcok ellaposodnak és elhúzódnak. Ráadásul nem látjuk, ki mennyire sérült, mennyi életerőpontja van, mennyit sebezhet, mekkora az esélye a találatra, milyen módosítókat kap támadásnál. Tehát minden hiányzik belőle, ami a körökre osztott harcrendszernek már közel 30 éve a sajátja. Így a játék ezen részét csak végig kell szenvedni, túl kell lenni rajta.
A Stygian: Reign of the Old Ones sok mindenben kitűnően teljesít, míg máshol kegyetlenül megbukik. A szerepjátékok és Lovecraft munkásságának szerelmesei megpróbálkozhatnak a játékkal, de csak akkor, ha képesek végigszenvedni az elkerülhetetlen harcokat. Elvileg érkezik majd a mindent megváltó patch, amely csiszol a játék hiányosságain, de erről még nincs több információ. Ráadásul az idő- és pénzszűke miatt a Stygian története nincs befejezve, és ez sokakat kétségek között hagyhat, hiszen a főszál cliffhangerrel ér véget. A döntést az indokolta, hogy már készül a következő rész, így a játékot az fogja majd befejezni.