Habár a klasszikus point-and-click kalandjátékok fénykora mára leáldozott, szinte minden évben akad egy-egy minőségi alkotás, amely megdobbantja a Days of the Tentacle-n, Syberián vagy éppen Mysten felnőtt rajongók szívét. Ha az előbb említett címekkel nem is ér fel a LUNA The Shadow Dust, azért nagyon kellemes nosztalgiaérzéssel tölti el a kalandorok lelkét.
A LUNA egy teljes egészében kézzel rajzolt, kizárólag egérrel irányítható kalandjáték, amelyben logikai feladványokat megoldva kell a rejtélyek végére járnunk. Főhősünk egy kisfiú, aki egy különös álomvilágba csöppen, amelyben egy apró állatka segítségével próbál egy elsőre megmászhatatlan magasságokba nyúló torony tetejére eljutni annak érdekében, hogy kiderítse, hová tűnt a fény és a melegség a világból. A játék során egyetlen szó sem hangzik el, a történetet a nagyszerűen megrajzolt képek és animációk, a zenei aláfestés és a sztori szempontjából fontosabb momentumok között levetített átvezető jelenetek mesélik el. Ez a sejtelmes narráció lehetővé teszi, hogy a játék során saját magunk alakítsuk ki a véleményünket arról, miről is szól az alkotás, mi a kaland tényleges üzenete, és hogy hol húzódik a valóság és a képzelet határa.
Ahogy a cselekmény értelmezésében, úgy a feladványok megoldásában sem fogja a kezünket túl szorosan a játék. A kaland megkezdését követően szinte mindenre saját magunknak kell rájönnünk, ami számomra igen kellemes élmény volt a kéretlenül felugró tutorial tippek uralta videójátékok világában. Miközben feljebb és feljebb jutunk a sötét toronyban, egyre nehezedő feladványokkal találkozunk, ezek azonban sosem jelentenek leküzdhetetlen akadályokat, így akik nagyon komoly és frusztráló logikai fejtörőkre számítanak, azok valamelyest csalódni fognak a játékban. A klasszikus kalandokkal szemben itt nem találunk inventárt, így nincsenek gyűjthető tárgyak sem, ergo az erre a zsánerre jellemző kombinációs megoldásokkal sem fogunk találkozni. Az egyetlen „nehezítő” körülmény, hogy a játék nagy részében két karaktert váltogatva kell majd továbbverekednünk magunkat az elénk tornyosuló akadályokon. Pár pálya teljesítése után azonban már szinte magától értetődik a legtöbb fejtörő megoldásának mechanizmusa.
Habár a feladványok nem túl nehezek, a játék ügyesen kompenzál azzal, hogy mind a torony helyiségei – azaz az egyes pályarészek –, mind pedig a feladványok meglehetősen egyediek és változatosak. Egyes szobákban dimenziókapukat használva más és más évszakokban találhatjuk magunkat, máshol kódexlapok ősi bejegyzései elevenednek meg, megint másutt szőrös kis lényeket kell koncertelőadáson vezényelnünk.
A LUNA kvintesszenciája azonban semmiképpen sem a szürkeállományt megtornáztató feladványrengeteg, hanem az a művészi narratíva, amely a bájos és gyermeki látványvilággal, valamint a kellemes aláfestő dallamokkal magával ragadja a játékost. Ahogy haladunk egyre feljebb a sötét toronyban, úgy jutunk egyre közelebb a valóság és az álomvilág közötti mezsgyéhez. A játék vége felé egyre szürreálisabb és sötétebb képekkel, komorabb zenével találkozunk, amelyek a LUNA utolsó komolyabb feladványát lezáró katartikus befejezéshez vezetnek.
A meseszerű hatást tovább erősíti az a tény is, hogy a játék meglehetősen rövid, az első végigjátszást valahol 3 és 4 óra között sikerült abszolválnom. A magam részéről ennél valamivel hosszabb élményre számítottam. Mindamellett meg kell említeni, hogy a fentebb leírtak ismeretében a rövid játékidő nem okoz túl nagy hiányérzetet, valóban felfogható az alkotás akár egy kicsit hosszabb esti meseként is, amely egyaránt szól gyermekekhez és felnőttekhez.
A Lantern Studio indie alkotása mindenképp az idei év egyik nagy meglepetése a klasszikus kalandjátékok mezőnyében. Rövid játékidő ide vagy oda, a magával ragadó atmoszféra, a mesés, de mégis komoly hangvételű történet, a változatos feladványok és az abszolút glitch- és bugmentes játékmenet és irányítás mind-mind amellett szólnak, hogy a LUNA The Shadow Dust egy szívvel-lélekkel készült, igazi indie remekmű.
