Tavaly szeptember magasságában bukott ki, hogy a Creative Assembly „Saga”-csapata a trójai háborút fogja feldolgozni, az azóta eltelt időszakban pedig az A Total War Saga: Troy már azelőtt átesett néhány traumán a „truth behind the myth” megközelítés, majd az Epic-exkluzivitás, illetve az első napi ingyenesség okán, mielőtt egyáltalán megjelent volna. Most azonban végre magunk mögött hagytuk Hellász göröngyös útjait, és a parti fövenyen állva akadálytalanul nekivághatunk az útnak Ilion felé.
Kilátásunk a tengerre gyönyörű. A kampánytérkép minden napszakban elbűvöli a játékost, maga a víz és különösen a sekélyes részek megjelenítése jobb, mint bármikor, a kezelőfelület jópofán idézi fel a feketealakos vázafestészet stílusjegyeit, a képi világában pedig részleteibe menően is konzisztens. Mindez nagyjából megállja a helyét a csatatereken is, bár úgy érzem, a korábbi generációk esetenként jobb munkát végeztek a legfontosabb információk azonnali közlésével, és az interfész kevésbé volt zsúfolt, azzal együtt is, hogy a szóköz billentyűvel korrektül testre szabható. A hangok, zene, szinkron korrekt munka, nem túl kiemelkedő, cserébe nem tolakodó. Nyilván szubjektív, de a lehetőségekhez mérten az utóbbi idők leghangulatosabb Total Warjának érzem a Troyt összességében – ha nem is a „leghatékonyabbnak” UI szempontjából.
Utóbbira pedig már csak azért is szükség lesz, mert szemmel láthatólag igyekeztek hangsúlyt fektetni arra, hogy valamelyest ellensúlyozzák a viszonylag hasonló, ill. forrásszegény kultúrák összecsapásából származó esetleges egyhangúságot. A Total War: Three Kingdomshoz hasonlóan nem explicite „népeket”, hanem – jobb szó híján – a mitológia hadurait fogjuk irányítani, akik pedig – ahogy az már a Thrones of Britanniában is megjelent – hozzák magukkal a saját játékelemeiket, és korlátozott számban bár, de egyedi egységeiket. Amíg Akhilleusz mind a hangulatingadozásait, mind a hírhedtségével járó kihívókat kénytelen kezelni, és jó esetben előnyt kovácsolni belőle, hogy aztán mürmidónjait vezetve kézitusával tegyen pontot a mondatai végére, addig Odüsszeusz sokkal inkább a partokon érzi otthon magát, azoknak is inkább az árnyékosabb részein, Hektór és Párisz pedig apjukat, Priamoszt lesznek kénytelenek meggyőzni arról, végül kinek az ölében is landoljanak Trója kulcsai.
Győzelmük lehet a klasszikus, Total War-os „foglalj el mindent” jellegű követelmény teljesítése, vagy az adott hős „homéroszi útjának” végigjárása egy küldetéssorozat keretében. Ehhez pedig „mitikus hősöket és lényeket” is igénybe vehetnek, amelyeket viszont a fejlesztők igyekeztek – több-kevesebb sikerrel – a földhözragadt valóságba ültetni át. Ugyan néhány fórumon ezzel kapcsolatban véget nem érő viták zajlanak („Mentek volna inkább a teljes történelmi hűség irányába!” vs. „Raktak volna be egy rendes minotauruszt!”), szerepeltetésük feltehetőleg jó döntés volt a játékmenet szempontjából. Személy szerint azonban inkább némi hiányérzetem van amiatt, hogy mintha nem járták volna tisztességgel végig ezt az utat, így kissé kilóg a lóláb (vagy, hogy stílszerű legyek, marhaláb), hogy bár nem kívánták „warhammerizálni” a címet, a különleges egységekre szükségük volt a változatossághoz, ehhez pedig konstruáltak egy indokot. Indokot, nem pedig vezérfonalat. Kár érte, érdekes és tanulságos narratíva lett volna, ha tényleg rendesen ráfeküdnek erre a gondolatmenetre.
Visszatérve a kampánytérképünkhöz, a klasszikus CA-kúrát kapjuk: két lépést előre haladtunk, egyet pedig hátra. Az újonnan bevezetett, cserekereskedelmet megjelenítő többtételes nyersanyagrendszer eddigi tapasztalataim szerint, bár nem éri el a potenciáljának plafonját, illetve az MI is megvezethető vele, aránylag korrektül működik. Az innen-onnan, dekrétumokból, hősöktől, vallásból stb. összeszedegethető bónuszok is remekül színesítik a játékmenetet, valamint a seregek számszerű korlátozása helyett százalékos nehezítéseket kapunk az „ellátási lánc bonyolódását” szimulálandó. Ugyanakkor viszont sem a Three Kingdoms összetettebb diplomáciájában, sem a Britannia ellátmány- és seregtoborzás-rendszerében nem merült el a játék. Persze, a Creative Assemblynél hagyomány, hogy feature-ök hulljanak ki a címekből, majd térjenek később vissza hatalmas csinnadrattával, gyengébb kiadásban, úgyhogy nem lepne meg, ha néhány év múlva ismét feltalálnák a spanyolviaszt. Összességében tehát a Troy rendszerén érződik, hogy próbálták kellőképpen differenciálni a különböző szereplőkkel vitt újrajátszhatóság érdekében, egyúttal viszont nem bonyolítani halálra. Ha nem is értek minden döntéssel egyet, mind az elvet, mind a végeredményt tudom tisztelni.
Apropó seregtoborzás – a tulajdonképpeni harcról sok újat nem írhatok, amit pedig igen, az vegyes benyomásokat hozott. A csatamezők (most már a partszakaszok is) szépek, és – dacára az új és „új” talajtípusoknak, mint pl. a sár vagy a hosszú fű – sikerült egy aránylag rendben lévő kompromisszumot találni a mesterkélt, folyosókat használó „pályák” és a hihető, organikusan kialakult terepek között is. A differenciált gyalogság és a különleges egységek elviselhetően helyettesítik a lovasságot és a tüzérséget, amikor pedig azt a kevés lovast és pár harci szekeret kézhez kapja a játékos, az valóban igazi csemege, ahogy a hősök jelenléte és párbaja is egy bizonyos mértékig dobni látszik a játékon. Maga a kézitusa, a formációk tömeghatása, kölcsönhatása viszont kifejezetten gyenge, még a korábbi Warscape motort alkalmazó címekhez képest is. Gondolom, említenem sem kell, hogy vér nincs – nyilván majd DLC fog ezen javítani, ahogy az szokásos, és nyilván itt is a korhatár-besorolás lesz a hivatkozási pont.
Ideje azonban a végső kérdésnek: vitorlát bontsunk-e egyetlen asszonyért? Némi kontextust felvázolandó, a korábbi Saga-címet, a Britanniát egy olyan könyvhöz tudnám hasonlítani, amely jól és érezhetően odaadással megírt, helyenként egészen szellemes, jó munka, de valahogy mégis mindig „közbejön valami”, ezért időtlen idők óta a polcon porosodik, várva egy talán soha el nem jövő ráérős délutánra, hogy a félbehagyott kötetet befejezzem. Csak az idő fogja eldönteni, hogy a Troy is erre a sorsra jut-e a polcomon, vagy lüktet-et a borító alatt az a nehezen megfogható többlet, ami önkéntelenül leültet elé. Egyelőre a Troy áll nyerésre.
Ugyan a játék ingyen volt egy napig, jelenleg már 50 eurót kérnek érte (DLC-k nélkül!), így pedig, ha lemaradtál volna róla, egyáltalán nem tudom nyugodt lelkiismerettel javasolni. Közel sem azért, mintha az A Total War Saga: Troy ne nyújtana minőségi szórakozást, hanem azért, mert ezért az 50 euróért egy jóval szűkebb potenciális élvezeti sávot biztosít a cím, mintha mondjuk akár egy Total War: Rome II-t, akár egy Total War: Warhammer II-t szereznél be 60-ért, azok minden lehetséges kiegészítéseivel és modifikációival. Szimplán egy kockázatosabb és neccesebben megtérülő befektetés tehát a Troy, hogy így közelítsem meg a kérdést. Ezzel szemben akár már 30 euróért is azt hiszem, egy nagyszerű lehetőség lenne akciósan a piacon arra, hogy elmerüljünk a mitológiában – feltéve, ha annak sajátságos értelmezésétől nem kapsz orrvérzést.
Troy tulajdonosoknak: Emlékeztetnélek benneteket, hogy szeptemberben esedékes az Amazons DLC megjelenése, amely ingyenesen letölthetővé válik azok számára, akik a Total War Access és Epic felhasználói fiókjaikat összekapcsolják.
