Ismertető/teszt

Total War: Three Kingdoms teszt – Romantikus regénybe oltott stratégia Kínában

Középszerű csaták, ígéretes kampány, nagyszerű egyének – az Ég alatti világ polgárháborúja.

2019.05.16. 16:00 | szerző: Pras | Ismertető/teszt

Szun ce úgy hétszáz évvel ezelőtt önthette írásba mesterségét, de a szavai most is igazgatnak és intenek bennünket. Kit jobban, kit kevésbé – gondolom, amint a tépett lobogók, sebesült lovak és holttestek között ráérősen elléptetek kelet felé. A távolban Liaoxi; egy jelentéktelen koszfészek – talán egymillióan, ha lakják. Ura szavatartó ember és óvatos politikus, mégsem értette meg, hogy nem hagyhatok a hátamban kockázati tényezőt. Ahogy a jelek szerint azt sem, hogyan festenek az erőviszonyok.

Total War: Three Kingdoms teszt – Romantikus regénybe oltott stratégia Kínában

Egészséges (?) szkepticizmussal, talán némi érdektelenséggel ültem le a Creative Assembly történelmi divíziójának legújabb Nagy Dobása elé. Aztán a Total War: Three Kingdoms észrevétlenül állított pár kapcsolón az agyamban, mire úgy keltem fel előle, hogy nem értettem, hogyan került az övemre egy jian. Mintha egy izgalmas regényt csuktam volna ideiglenesen össze, kíváncsian vártam, hogyan fog zajlani tovább a szereplők története – nem pedig az államok történelme ezúttal.
Megjegyzés: A cikk jórészt a realizmustól elsősorban a szereplőket illetően elrugaszkodottabb Romance játékmód tapasztalatai alapján íródott. A játék érezhetően erre a koncepcióra lett felépítve, és magam is ezt ajánlom elsődlegesen.

A Three Kingdoms nagyjából az i.sz. 190. évtől veszi fel a fonalat, amikor a korrupciótól és a (nevében) Tíz Eunuch szorításában fuldokló Han Birodalom császára az éhezéstől és túladóztatástól katalizált Sárga Turbános Lázadás miatt kénytelen komoly hatáskörökkel felruházni helyi kormányzóit, hadurait és tisztviselőit, akik ezzel élve egy év leforgása alatt lényegében szét is verik a lázadás érdemi magját, aztán azonban a hatalom ízét megérezve már ódzkodnak visszavenni a gázpedálból – majd ezt az ingatag helyzetet 13 éves gyermekére hátrahagyva Ling császár távozik is az élők sorából, mire a Han de facto kártyavárként csuklik össze. Miközben a palota lépcsőit elborítja a vér, és a fiatal császár személyét „gyámsága” alá helyezi egy Dong Zhuo nevű opportunista hadúr, aki csak fel tud markolni száz embert, az fegyvert ragad – ki bosszúért, ki hatalomért, ki a hűsége okán, ki szimplán az éhhalál elkerüléséért. Ezt a kaotikus időszakot a játék alapvetően két forrásból idézi meg, ezek a III. században összeállított krónika, a Három királyság története, illetve a többek közt erre támaszkodó, XIV. századi szépirodalmi mű, A három királyság regényes története. A Total War: Three Kingdoms érezhetően az utóbbi szerelemgyereke, és telivérű foteltörténész létemre be kell látnom: ez volt a helyes választás. Végtére is hogyan festene az Iliász Akhilleusz, Helené vagy Hektór nélkül?

Az aránylag korlátozott időbeli, és relatíve homogén kulturális teret jól ellensúlyozza tehát az ezúttal az egyértelműen a középpontba állított dinasztiák menedzselése, érdekcsoportok dinamikája, a személyes viszonyok alakulása. Alárendeltjeink öt fő „kasztba” sorolhatók, ezen túlmenően személyes preferenciákkal, képességekkel, kapcsolatokkal rendelkeznek, amelyek dinamikusan alakulnak is, emellett személyes tárgyakkal, fegyverekkel is elláthatók. Egy megfontolt és egy rámenős parancsnok közt súrlódások jelentkezhetnek, egy ambiciózus udvaronc féltékennyé válhat mások sikerére, míg a harctéren komoly rivalizálások alakulhatnak ki az ellenlábasok közt, aminek hangot is adnak a csatatéren. Egy harcban elfogott ellenfelünk ezért helyben el is köszönhet ettől a világtól, de akár – felismerve és térhez juttatva a tehetséget – kenyeret is adhatunk neki. Többé az állam nem cél és az ember eszköz egy történelmi(-es) Total Warban – sőt, a helyzet kimondottan fordított, a dolog pedig működik, és kimondottan élvezetes!

Családunk, udvarunk tagjai azonban nemcsak egymás között, hanem kollektíve „kifelé” is kommunikálhatnak a megújult, bár nem forradalmi diplomáciai panel révén. Visszatért pár régi, kedves ismerős (területek átadása), jelentősen finomodott néhány lehetőség (vazallusi rendszer, szövetségek, koalíciók működtetése), és érkezett egy-két újdonság (élelmiszer szállítása). Maga az eszköz tehát szebb és komplexebb, mint valaha, de a lényeg nem ez, hanem a következmények, amiket ez magával hordoz…

Ilyen távolságból nem látom az arcokat a mellvéden, de tapasztaltam már eleget ahhoz, hogy tudjam, mi van rájuk írva. Sem Liaoxi városa, sem ura, Gongsun Du nem táplálhat vérmes reményeket, habár soha nem kívántam nekik azt a sorsot, ami hamarosan osztályrészükké lesz. Úgy tűnik viszont, ezzel maga a Sors is egyetérthetett, mert a déli határaimtól még a rohamunk előtt lovasküldönc érkezett: a hatalmas Yuan Shao tájékoztat, hogy Gongsun Du hűségesküjét elfogadta és védelme alá vette. A helyzet nyilvánvaló, és a tüske ott marad a köröm alatt, mert vannak, akik ott akarják tartani, ehhez pedig az erejük is megvan. Hm. Ügyes. Gondterheltségembe majdnem valamiféle szórakozás vegyül, amint megütődött vezéreimet utasítom a visszavonulás előkészítésére. A részletekhez semmi közük, a hátam pedig ezt még meg fogja úszni tőr nélkül. Egyelőre.

Ahogy a szövetségek, megállapodások, bizalmi viszonyok formálódnak a térképen, az nagyszerű, ha pedig sikerül azt még manipulálni is, az őszintén jutalmazó érzés. Talán először kaptam magamat határozottan azon natív Total Warban, hogy nem azért támadok, mert felkészültem a térkép egy újabb darabkájának kiszínezésére, hanem mert hű barátom, Liu Bei támadás alá, érdekeltségeim pedig veszélybe kerültek, a nyomás, bár nem közvetlen, de nagy, az időpont nem ideális, de ennél jobb így sem lehet – tehát kihasználtam a kínálkozó alkalmat egy kaotikus, dinamikus helyzetben. Ezt a komplexitást a fonákjára fordítva látható a rendszer gyengéje is: zsibbasztó, ahogy kör-kör után tíz diplomáciai üzenetváltáson rágja át magát a játékos, hogy végül hagyja a francba az egészet, és a térképről tájékozódjon – épp kivel is áll háborúban?

Ehhez persze hátországra is szükség van. Itt az előrelépés azt hiszem, nem hatalmas, de aránylag okos válogatás eredménye. A Britanniából már ismerős ellátmányrendszert hozta tovább a játék, a népesség számszerűleg visszatért a településekre, egységeink és képzésük nem magukhoz a seregekhez, hanem az alvezérekhez kötődnek, regenerációjuk pedig több paraméter (pl. a terület lehetőségei és a rendelkezésre álló tartalékok, vagy a népesség támogatásának) függvénye, mint korábban. A városokban megépített építmények újra úgy-ahogy helyet kaptak a csatatérképen, ami apró, de örömteli „visszalépés”. Ezzel szemben a kutatás-fejlesztés ivartalanítva lett, a technológiai fa igazán hangulatos, de a fejlesztés egyszerűen időben periodikus és kész (ötkörönként, azaz évenként kap a játékos egy újabb „technológiát”), a remekül animált képernyőjére várni pedig száz játékóra után már inkább lehet irritáló, mint gyönyörködtető.

Ha már a gyönyörködtetésnél tartunk, a vizualitás számomra valahol a „szép” és az „elfogadható” között ingadozik, a felhasználói interfész viszont – erősen szubjektív, persze, de – kimondottan jól eltalált lett, mindenekelőtt nagyon konzisztens hangulatot áraszt. Túlságosan is, ami azt illeti, több helyen éreztem úgy, hogy az esztétikum az ergonómia rovására megy. Egyelőre semmi elviselhetetlen, de ezt nem fogom tudni garantálni hosszútávú játéknál, a már említett technológiai fától kezdve a diplomácia fölösleges klikkjein keresztül a csatákig.
A csatákat viszont illő, hogy megfelelő információgyűjtés előzze meg. Ezúttal udvaroncaink némelyikét akár kémként is alkalmazhatjuk idegen hatalmaknál, ahol kiépítik hálózatukat, dolgoznak a fedésükön és komoly, hadvezéri vagy kormányzói pozíciókba, vagy akár a belső családi körbe is kerülhetnek, ahol a beépültségük fokával arányos és a hatáskörüknek megfelelő cselekedetekre adhatunk nekik parancsot.

Egyszerre szürreális és bíztató, ahogy üdvözlöm a nyugati határainktól nem messze Zheng Jiang-ot, déli támadásunk diplomáciai nyitányaként. Tíz évvel ezelőtt még nem gondoltam volna, hogy egy bandita-királynővel fogunk vállvetve harcolni. Szorosan mellette egy tábornoka áll, biccent, amolyan távolságtartó bemutatkozásképp. Válaszolok a kis színjátékra, noha valójában ismerjük egymást jól és régről. Hogyne tennénk - én fizetem és látom el utasításokkal már ötödik éve. Hiába tartom „úrnőjét” lassan húgomnak, a korlátlan bizalom öl. Különösen egy teljes erőkkel megvívandó háború előestéjén.

Ejtsünk néhány szót az ütközetekről is. Bár természetesen elfogadtam, sosem értettem igazán ugyanis azokat, akik a Total Warokban kizárólag a kampányt élvezve, a csatákat – a TW sava-borsát – a géppel számoltatva játszottak. Egészen a Three Kingdomsig. A csaták... félreértés ne essék: semmi kirívó bajuk, mégiscsak a Total Warról beszélünk, mégis náluk érzek valami hiányosságot vagy élvezeti deficitet. Hiába az egészen jópofa párbajlehetőség a vezérek számára a Regény módban, azt az MI hol nem fogadja, hol nem is fogadhatja el, ha pedig olykor mégis megteszi, úgyis el leszünk foglalva a csata vezényletével a párbaj bámulása helyett. Az egységek harctéri jelenléte talán jobb, mint valaha: ahogy a sorok késve indulnak meg, néhány lovas előret ör a rohamból, ahogy tömeg nekicsapódik a tömegnek, az „élőerő” viselkedése kiemelkedően jó, de maguk az egységek, hiába látszik az igyekezet, nem túl izgalmasak. Ez pozitívumként is felfogható, hiszen a készítők nem tolták teljesen át a játékot szürreálba pusztán a diverzitás kedvéért (illetve DLC-k is léteznek a világon...), az egységtípusok mégsem mozgatták meg a fantáziámat. Ennél nagyobb gond a kezelőfelület. Végignéztem, ahogy a játékosok szidják a Total War: Rome II „festett cserép” egységdominóit – én imádtam őket. Végignéztem, ahogy az Attilából eltűntek a jelölőzászlók – túléltük ezt is. Ahogy viszont a Three Kingdomsban küzdöttem az átrendezhetetlen, szürkés egységkártyákkal, azokon kvázi megkülönböztethetetlen lovas-gyalogos párokkal (a korrekt tájékoztatáshoz hozzátartozik, hogy találkoztam „alternatív egységkártya” opcióval a játékban, de jelenleg nincs lehetőségem kipróbálni, hogy ez mit takar pontosan), ilyen-olyan feltételekkel használható vezéri és egységképességekkel, mindezt tetézve a továbbra sem feltétlenül acélos taktikai MI-vel, nos, egyáltalán nem voltam elragadtatva. Persze, mindig azt vallottam, hogy „a TW-csaták nagyjából mindig is rendben voltak, a kampánnyal kellene kezdeni valamit”, ez pedig megtörtént, úgyhogy szavam sem lehet. A csaták most is „nagyjából rendben vannak”.

A fenti, részben szubjektív problémákat leszámítva a játék minőségébe tehát nehéz két lábbal beleszállni. Az előrelépések nem elképesztően bátrak, de jól átgondoltnak és rendszerbe illeszkedőnek tűnnek, a hangulat egységes, a játékmenet érdekfeszítő, a játékelemek izgalmasak és (egyelőre?) nem tűnnek monoton és értelmetlen számtologatásnak, még ha a motorház alatt végeredményben azok is. A Total War: Three Kingdoms lebilincselő. Azt nem tudom, hogy száz, vagy ezer óra múlva is az lesz-e, hiszen technikailag a Britanniát is ígéretesnek és érezhetően szerelemgyereknek tartottam, mégis hamar elhalt a kiáltása a térben, ezzel szemben a Rome II úgy indított, mintha önmaga paródiája volna, mégis erős, terebélyes és időtálló címmé nőtte ki magát a pályája során. Azt sem láthatom előre – bár tippem akadna... – mennyire fogják telehinteni DLC-kkel a Three Kingdomst. Mindent egybevetve, nem tudom, mennyire léphet mondjuk egy Shogun 2 nyomdokaiba és foglalhatja el a helyét a Total War Pantheonban – valahol a tudatom mélyén él is valamiféle aggodalomcsíra ezzel kapcsolatban –, de el kell fogadnom, hogy erre most még nem fogok tudni válaszolni, hiába képezheti fontos kérdését a vásárlást megelőző döntésnek. Annyi bizonyos, a Creative Assembly korrekt, józan és becsülendő munkát végzett, magam pedig, bár nem így indultam neki, egyre inkább belehabarodom Kínába.

...és ezzel elindulunk Yuan Shao városai felé, délnek, kivont fegyverrel, arra, amerre a távolban a Sárga-folyót tudjuk. Mögöttem, alvezéreim keze által ezalatt Liaoxi végül lángba borul. Sem én, sem most még büszkén elöl lovagló gyermekeim nem tudjuk még, hogy egy száz évig húzódó, szűk negyvenmillió lelket felemésztő őrület vette kezdetét. A száz azonban semmi, a negyvenmillió is semmi, mert eljön a százegy, és eljön a negyvenmillió-egy is, mi pedig újra és újra elfoglaljuk a helyünket a mennyek alatt. Mert mi vagyunk az Ég alatti világ, a folyók és hegyek országa, a Zhōngguó – a Középső Birodalom. Minek a közepe, kérdezhetnéd barbár értetlenséggel?
Mindennek.

értékelés

Total War: Three Kingdoms

Pozitívumok

A karakterek szerepeltetése és lehetőségei kiemelkedően jók
A diplomácia és az általa kialakult helyzetek immerzívek
Jól elkapott hangulatvilág
Az egyes apróbb játékelemek jó ötletekből táplálkoznak és konzisztens egészet látszanak alkotni

Negatívumok