A nyár nagy slágere volt a Desperados III. és bizony azt kell mondjuk, hogy megérdemelten kapott elismeréseket, hiszen a Mimimi Games korrektül odatette magát. A játék remek, és nem lepődnénk meg, ha az év végi összesítéseknél ott lenne néhány toplistán. El lehetne kezdeni az örökös vitát, hogy honnantól számít egy mű nyúlásnak és honnan ihletésnek, de az az igazság, hogy nagyon is hálásak lehetünk, hogy a német fejlesztőbrigád 2016-ban (a Shadow Tactics révén) visszahozta a köztudatba a rég elhagyott (de soha el nem feledett) stílust, amelyet a kétezres évek környékén a Commandos sorozat jelentett. Ennek köszönhetjük valószínűleg azt is, hogy az El Hijo – A Wild West Tale létezik.
Ez a játék ugyanis egyértelműen a Desperados III-ra hajaz, mind témában, mind stílusban. A két fejlesztés alighanem párhuzamosan haladt, így nemigen lehet azt mondani, hogy az egyik hatott volna a másikra, ám ha kicsit közelebbről vizsgáljuk őket, bizony mégis találni kapcsolódási pontot. A Mimimi játékát ugyanis a THQ Nordic adta ki, míg az El Hijót a HandyGames, amely ugyanehhez a családhoz (Embracer Group) tartozik, és inkább kisebb, valamint közepes produkciókat segítenek világra hozni. A játék fejlesztői a korai demók során gyakran viccelődtek is azzal, hogy a címszereplő kisfiú bizony a Desperados banda egyik tagjának gyermeke, de ez természetesen nem igaz, viszont a kölcsönös tisztelet ez alapján alighanem megvan a két csapat között.
Az El Hijo tehát egy sokkal kisebb volumenű játék, kevesebb pénzből, de nem ez az egyetlen különbség. Ami talán a legszembetűnőbb, hogy hiába a hasonlóság, teljesen más a közönség, akit meg szándékoztak célozni. Mivel a játékban az erőszak semmilyen formája nincs jelen (senkit nem kell bántani, megölni meg végképp nem), ezért ez egy olyan lopakodós, taktikai játék, amelyet a fiatalabb korosztály is nyugodtan játszhat. Mindezt csak erősíti a bájos, rajzfilmes grafika és a picit egyszerűbb játékmenet is.
A történet az eddig elhangzottaknak megfelelően nincs túlgondolva, és a Sergio Leone féle spagetti westernek által lefestett klasszikus vadnyugatra kalauzol el minket. Egy fiatal anya és gyermeke sorsának lehetünk szemtanúi, amikor a csonka család farmját banditák támadják meg és gyújtják fel. A gondos szülő mielőtt a dolog végére járna, biztonságos helyre helyezi gyermekét, mégpedig egy helyi monostorba, ahol a helyi szerzeteseknek kellene vigyázniuk ránk. El Hijóban (így hívják a fiúcskát) azonban ugyanúgy benne van a kalandvágy és a tenni akarás, így meg sem melegszik a feneke alatt a szék, máris kereket old, mégpedig a segítségünkkel.
A sztorit átvezető videókból, vagy gyakran magán a pályákon történtekből ismerjük meg. Mivel dialógusok nincsenek, így feliratra sincs szükség, ennek ellenére dicséretes, hogy a játék teljes magyar lokalizációt kapott. Összesen 30 pályán keresztül terelgethetjük a kisfiú sorsát, esetenként úgy, hogy az édesanyát is irányítjuk. Az eszköztárunk jóval szerényebb, mint a sokszor emlegetett példaképnél, s mivel a játék erőszakmentes, sokkal inkább szükségünk lesz kreativitásunkra is. Mindössze egy parittyánk van, azzal is inkább figyelemfelkeltést érhetünk el, semmint hogy bárkit megsebesítsünk. Ezen kívül bevethetünk még felhúzhatós játékkatonákat (ami szintén az ellenfél elcsalására szolgál), valamint füstgránátként hasznosítható növényt, amelynek rózsaszín ködében rejtve maradhatunk pár másodpercig.
A feladat az esetek többségében a lopakodás és a bujkálás lesz, vagyis hogy észrevétlenül eljussunk a pályaszakaszok végére. Az ellenfeleink szerencsére csak világosban látnak, akkor is csak szigorúan abba az irányba, amerre néznek. Ezt kihasználva kell majd lavírozununk, és meglehetősen intenzíven keresni a rejtőzési lehetőségeket (függönyök, itatók, nagyobb vázák – ami jön, esély sincs finnyáskodni). A kamerát sajnos nem tudjuk forgatni, pedig sok esetben hasznos volna, mert így némelyik szintkülönbséget nehéz észrevenni. A másik apróbb hiányosság, hogy a rejtőzéshez néha elengedhetetlen guggolást csak arra alkalmas tereptárgyak közelében tudjuk végrehajtani. Szerencsére a pályákon elszórva találunk checkpointokat is, így lebukás esetén nem kell elölről kezdeni szintet, de mindez csak addig igaz, amíg ki nem lépünk a játékból.
A hangulatra viszont nem lehet panasz, a grafika ugyan a szerényebb lehetőségek okán kicsit egyszerűbb, de a pályák mindenképpen szépen kivitelezettek. A helyszínek kellőképpen változatosak, eljutunk majd könyvtárba, vadnyugati szalonba, börtönbe, földalatti bányarendszerbe, és még egy száguldó vonat tetején is lesz dolgunk. Az ellenfelek ugyan annyira nem változatosak, de mindenképp segíti a hangulatot, hogy például vadnyugati témát fütyülnek, miközben tesznek-vesznek. A hangeffektek kicsit egyszerűbben kivitelezettek, de cserébe valami dallam mindig felcsendül melléjük, ami meghatározza az alaphangot.
Sajnos azt is meg kell említeni, hogy bugokból is akadt szép számmal a végigjátszás során, ami annak fényében nem olyan szerencsés, hogy jóval a megjelenés után kezdtem neki a tesztnek. Igazán komoly elakadást szerencsére nem sikerült találni, de mindenképp kellemetlen volt, amikor egy pályát újra kellett kezdenem, mert a céltól mindössze pár méterre egy tereptárgyban sikerült elakadni, és nem volt lehetőség kivergődni a kelepcéből. Ezt leszámítva is volt azonban még 5-6 alkalom, amikor egy-egy vázából nem tudtam kijönni, vagy valamilyen egyéb interakció során történt helyrehozhatatlan hiba. Remélhetőleg ezeket később javítják a fejlesztők, azokkal az egyéb problémákkal egyetemben, ahol az egyes lokációk voltak rosszul felfestve (rejtőzésre és instant lebukásra kijelölt helyek lógtak egymásba).
Az El Hijo – A Wild West Tale egy kedves kis játék, amelybe a témájánál és kivitelezésénél fogva bátran belevághat a fiatalabb korosztály is, hátha megszeretik ezt a műfajt a népszerűbb tömegjátékok (CoD, Fortnite stb.) mellett, helyett. A minőség ugyan nem hibátlan, és eleve a szűkösebb erőforrások miatt talán kis kritikával is illethető, de cserébe a hangulat kárpótolja a játékost. A játék hossza is korrekt, nálam 10 óra környékén állt meg az óra, úgy hogy a nem kötelező feladatokat is mind elvégeztem, de ha valaki pontosan tudja, mit kell csinálni, és siet, akkor mindössze 3 óra alatt is túl lehet az egészen. A pályák korrekt nehézségűek, volt ugyan néhány feladvány, amin szentségeltem picit, de komolyabb problémám nem akadt. Talán csak az utolsó szinteknél éreztem picit, hogy elfogyott a fejlesztők lendülete és ők is túl akartak lenni már a kalandon.
Elsősorban azoknak ajánlom a játékot, akik szívesen játszották a Desperados III-at (vagy a műfaj bármely másik nagyját – de például nekem a Hitman Go is beugrott róla), és most valami könnyed, gyorsan letudható kalandra vágynak.
