Színházban nem ritkák a kamaradarabok, hiszen a kis játéktér és kevés szereplő kifejezetten kedvező lehet ebben a műfajban. Filmeknél már sokkal kevésbé látunk ilyet, nehéz olyan témát, ötletet találni, ami odaszögezi a nézőket a fenti feltételekkel. Videojátékoknál pedig... nos, hirtelen nem is tudnék példát mondani. Alapvetően nem erre van berendezkedve az ipar.
A PC-re eredetileg tavaly áprilisban megjelent, most pedig Switch verziót kapott The Flower Collectors viszont mégis megpróbálja, és ezzel üdítő változást hoz a megszott sémákba sokkal jobban idomuló vetélytársak közé. A történet ugyanis mindössze egyetlen lakosztályban és annak teraszán történik. Annyi kis trükk azonban van a dologban, hogy az utóbbiról beláthatunk egy szép nagy teret és annak minden történését. Azokból pedig lesz azért bőven, így tehát nem fogunk unatkozni.
A sztori alapja, hogy főhősünk, Jorge egy nyugalmazott rendőrtiszt. Nem feltétlenül a kora alapján, hanem mert sajnos tolószékbe kényszerült. Ennek kapcsán nem nagyon hagyja el a lakását, inkább otthonról nézelődik (akár távcsővel), hogy mi történik a szomszédságban. 1977-ben járunk Barcelonában, ami tudjuk, hogy a spanyol történelemben izgalmas időszak volt politikai síkon, a diktátor Franco halála után. A játék alapvetése pedig az, hogy az egyik éjjel Jorge egy holttestet fedez fel a tér közepén. Nyomozóösztönei azonnal beindulnak, és figyelni kezdi szomszédait. Mi köze lehet az ügyhöz a helyi plébánosnak, a kávézó pincérének, a lokál ünnepelt színésznőjének vagy a frissen nyitott szerelőműhely melósainak, netán a téren lebzselő hajléktalannak? Esetleg magának a rendőrségnek?
Nos, a feladat pont ez lesz, hogy megfigyeljünk és kiderítsük. A nyomozáshoz egy váratlan segítséget is kapunk, egy fiatal újságíró lány személyében, aki szintén az ügy felgöngyölítésén fáradozik. Épp Jorge lakásában talál menedéket ugyanis, amikor a rendőrök őt kezdik gyanúsítani a bűnüggyel. Eszközeink a messzelátón kívül egy fényképezőgép, egy telefon és egy walkie-talkie lesznek – ez utóbbival tarthatjuk majd a kapcsolatot Melindával, aki plusz információkat tud beszerezni a térről és annak lakóitól, amelyre Jorge a tolószék miatt nem képes.
Hiába hangzik azonban izgalmasan maga az ötlet és a felütés, a játékmenet istenigazából sajnos nem az igazi. Alapvetően egy kalandjátékról beszélhetünk, amely ezzel a nem hétköznapi felállással kicsit megkavarja a megszokott sémákat, azonban sajnos túlságosan is kevés dolgot tudunk csinálni, és kevés a szereplő és a tennivaló is. A készítők próbálták úgy feldobni a dolgot, hogy néha időre kell pár dolgot megtalálnunk a távcsövünk segítségével, de ha ezek nem mind kerülnek elő, akkor sincs baj. Választási helyzetek is hibába akadnak, ezek a történet végkimenetelét tapasztalataim szerint egyáltalán nem befolyásolják, legfeljebb néhány párbeszéd alakul másképp. Ez sajnos kihagyott ziccer.
Egy fontos dolgot nem említettem még. A szereplők ábrázolása nem mindenapi, hanem antropomorf módon történik. Vagyis az emberi alakok állatfejekkel bírnak – minden szereplő a karakterének megfelelően és az emberek által felállított sztereotípiák mentén néz ki. Sok ilyen alkotásról tudunk mostanában mindenféle szórakoztatóipari ágban (rajzfilmek, képregények), de a videojátékok terén is. Elég ha csak a tavaly megjelent, hazai fejlesztésű Chicken Police-ra gondolunk. A játékmenet itt ugyan teljesen más, viszont a nyomozások végén a bizonyítékokból történő következtetések levonása nagyon hasonló. Sajnos ez a rész annak a játéknak is az egyik leggyengébb pontja, és itt sincs másképp.
Pedig a grafika és a kivitelezés egyébként izgalmas, illetve ami elsőre megfogja az embert, az a szuper szinkron. Tényleg öröm hallgatni a dialógusokat, nem csak egy kötelezően letudott kör eredményét hallhatjuk, hanem egy igazán profi munkát (itt dícsérem meg az aláfestő dallamokat is, amelyek szintén nagyon hozzák a hangulatot). Sajnos az animátorok viszont már nem igazán voltak a helyzet magaslatán. Talán az egyszerűbb művészeti stílus, talán költségcsökkentés miatt meglepően kevés vagy kevésbé részletes animációkkal mozognak a szereplők, sokszor pedig egymásba is futnak. A képernyőforgatás pedig hajlamos beszaggatni itt-ott, de ez alighanem a Switch Lite szerényebb lehetőségei miatt történt.
Nehéz szívvel mondom ki a végső ítéletetet a The Flower Collectors felett, de a játékot inkább csak a fanatikus kalandjáték-rajongóknak ajánlom. Nekik is fenntartásokkal, hiszen sokszor inkább úgy érzi az ember, hogy egy interaktív novella ez, kevés a tennivaló, és a hossz sem igazán sok (3-4 óra alatt letudható a sztori). Pedig az alapfelállás mind a történet, mind a helyzet szempontjából tartogat lehetőségeket, de úgy érzem ezeket nem sikerült maximálisan kiaknázni. Pedig az osztrák Mi'pu'mi Games nem éppen kezdő, több mint tíz esztendeje tevékenykednek, és amikor nem saját címen dolgoztak, olyan projektetbe segítettek be, mint a Hitman széria vagy a Control. A stáblista végén meg is villantják következő munkájukat, egy kérdés kíséretében, miszerint érdekel-e minket. Nos, a válaszom az hogy igen, de remélhetőleg bizonyos frontokon láthatunk majd fejlődést.
