A sors különös tréfákat képes űzni az emberrel. Épp elértem az Atelier Ryza 2 tesztelésének végére, ami alapjaiban kérdőjeleztette meg velem, vajon van-e nekem is egy véges ingerküszöböm, ameddig képes vagyok befogadni az animék/mangák világát, és mennyire tudok objektíven értékelni egy játékot, amely érezhetően elsősorban rajongóknak készült, amikor megérkezett a szintén nagy múltú Neptunia széria legfrissebb felvonása/spinoffja. Mint az gyorsan kiderült, körülbelül olyan hatással, mintha a beálló, rosszulléttel fenyegető részegség küszöbén megjelenne a legjobb barátod egy tálcányi olcsó töménnyel a kezében, amelynek egy tisztes részét veled szándékozik megitatni.
Ugyanis bár a Neptuniát lényegesen jobban ismertem, mint az Ateliert – alapvetően egy könnyed, a játékipart és a konzolpiacot parodizáló JRPG sorozatról van szó, amelyben a nagyobb konzolok cuki, istennői szerepet betöltő anime kislányokként vannak ábrázolva, hol kommentálva, hol elég komoly durva tükörképet tartva ismert szériáknak, trendeknek és sorozatoknak egyaránt. A Virtual Stars olyan típusú kultúrsokként ért, amelyhez foghatóval nem igazán volt még dolgom.
A játék történetének központi fókusza ugyanis a Vtubereken van, avagy a Virtuális Youtubereken, akik különböző applikációk révén valódi arcuk helyett egy CGI animált animefigurát használnak avatárként streamjeik és videóik során. Ugyan magát a jelenséget már ismertem, azt, hogy ennek Japánban egész pontosan mekkora kultusza van, nem, a lemaradásomat pedig a Virtual Stars kapcsán brutális tempóban kellett behoznom. A játék története szerint a Neptunia széria négy főhősnőjét két feltörekvő Vtuberrel együtt egy különleges metaverzumba transzportálja egy kétségbeesett istennő, hogy segítsenek megvédeni birodalmát (amelynek minden szeglete valamilyen ismert, népszerű közösségi platform képmása) az Anti névre keresztelt ördögi sereg inváziójától (vagyis az online trollok és toxikus felhasználók megfelelőitől).
Maga a játékmenet egy enyhe RPG elemekkel átszőtt hack-and-slash/shooter hibrid: a bevezető pályákat követően bármikor válthatunk a négy istennő, illetve a Vtuber You és Me párosa között, míg előbbiek klasszikus TPS lövöldözős játékmenetet képviselnek, és egyszerre csak egyikük lehet a harctéren, utóbbiak mindketten jelen vannak, hack-and-slash harcrendszerrel, egyikük pedig értelemszerűen MI-irányítással. Egyetlen problémám ezzel csak annyi, hogy a sok karakter hosszú távon feleslegesnek érződött: ha az adott szituációban pontos célzásra volt szükségem, automatikusan a gyorstüzelő Neptune-ra váltottam, ellenkező esetben pedig a nagyobb tömegek elintézésére jóval alkalmasabb You-val csaptam szét közöttük.
Maguk a csaták sem támasztanak kimondottan nagy kihívást: hevükben, illetve utánuk bármikor regenerálódhatunk, és viszonylag gyorsan kigyűlnek az elsöprő erejű speciális támadásokhoz szükséges erőforrások is. A játékmenet, a grafika, az animés betétdalokat leszámítva a hanganyag jelentős része mind csak körítés, eszköz a valódi cél érdekében, ami nem más, mint a határtalan fanservice.
A Neptunia Virtual Stars csáberejét ugyanis két forrás teszi ki: az egyik, amit a készítők is leginkább belengettek a megjelenés előtt, a számtalan híres, valós Vtuber, akik vagy megmenthető, majd a főszereplőkre felszerelésként csatolható bónuszként, vagy nagyobb szereppel rendelkező karakterként jelennek meg a játékban. Sajnos a nevek többsége meglehetősen semmitmondó volt számomra, és csak gyors online keresésekkel tudtam felmérni, hogy ki-kicsoda pontosan, ám olyan elsöprő mennyiségben vannak jelen, és eredeti hangjuk olyan értéknek számít, hogy az angol szinkron ebből kifolyólag még csak fel sem merült ezúttal.
A másik a Hyperdimension Neptunia szériától már megszokott csipkelődős humor, amelyet viszont maximálisan tudtam értelmezni és élvezni is: hol a Neptunia főhősnői merengenek el azon, hogy tulajdonképpen hány évesek is, miért nem öregszenek és mégis hány különböző játékstílussal volt dolguk az évek során, hol a történet gyengébb fordulataihoz érve kommentálják a negyedik falon át, hogy az adott dolog azért alakult így, mert lusta volt az író. Még ennél is jobban sikerültek az antagonisták szerepeit betöltő Anti ellenfelek, olyan beszédes nevekkel, mint „Mr. Free Account” vagy „Hardcore Gamer”, és a parodizált közösségi platformokra tett kikacsintások: a YouTube virtuális megfelelőjét uralma alá hajtó Anti például a tartalmak zsarnoki cenzúrázásával és átugorhatatlan hirdetésekkel próbálja megtörni azt.
A Neptunia Virtual Stars tesztelésének végére így egy elég komoly döntés elé értem: pontosan mi alapján szeretném értékelni a játékot? Ha csak a történetet, a kommentárt és a fanservice-t nézem, akkor egyformán jól működik mind a széria, illetve a felvonultatott Vtuberek rajongói, mind érdeklődő újoncok számára (már ha sikeresen túlteszik magukat a kultúrsokkon). Játékmenet tekintetében azonban szinte semmi újat nem mutat a nap alatt, a pályák gyakran monoton, elnyújtott szegmensek, egyenetlen nehézségi szinttel, továbbjutást gátló, eldugott kapcsolókkal. Nem hinném, hogy ez a legjobb módja a Hyperdimension Neptunia széria vagy a Vtuber kultúra megismerésének, ugyanakkor egyszerűen csak rossz játéknak sem tudom nevezni – gyenge középszer, amelyből időről időre kiemelik a jobban eltalált poénok és kikacsintások, a koncepcióból pedig sokkal többet is ki lehetett volna hozni.
