Mostanában annyira gyakori az antropomorf állatokat felvonultató videojáték, hogy az ember szinte azt gondolná, ezért valami juttatás jár. Pedig nem, pusztán csak annyi történt, hogy valószínűleg sokakat ihletett meg egyszerre a téma. Csak az elmúlt pár hónapban több ilyen alkotást tesztelhettünk mi magunk is, ezek közül a The Longest Road on Earth ráadásul ugyanabból az istállóból (a Raw Fury kiadótól) származik, mint a most bemutatásra kerülő Backbone. Ha viszont közelebbi rokonságot keresnénk, akkor vagy a tavaly, hazai fejlesztésben készült Chicken Police: Paint it Red!, vagy a méltán híres képregényre épülő, 2019-es Blacksad: Under the Skin ugorhat be.
Utóbbiak ugyanis ugyanúgy a nyomozós noir műfajt erősítik, mint a mostani kalandunk. A Backbone ízig-vérig kalandjáték, amelyet egyértelműen a sztori visz előre. Tárgyakkal is kell operálnunk, ami a zsáner sajátja, de nem kell olyan őrült mennyiségre és kombinálhatóságra gondolni, mint a klasszikus LucasArts játékoknál. Tesztalanyunknak inkább a szituációkból adódó fejtörők jellemzik, amelyek nem túl bonyolultak, így igazán elakadni sosem fogunk. A megoldás ráadásul mindig ott van a következő sarkon, nem kényszerít a játék arra, hogy előző helyszínekre kelljen visszalátogatnunk, ami valljuk be, gyakori trükk a hasonló címeknél.
A sztori szerint egy elképzelt, alternatív Vancouverben járunk, azonban ez a kanadai városka nagyon is más, mint amit megszoktunk (vagy mégsem?). Természetesen sok áthallás van jelenlegi és előző korok társadalmi és politikai helyzeteihez képest. Az állatvilág szerepeltetése remekül megmutatja az egyes rétegek közti különbségeket. A felsőbbrendű fajt itt a nagydarab, emberszabású majmok alkotják, míg a kisebb rágcsálók abszolút alárendelt szerepet játszanak. Főhősünk, Howard Lotor egy mosómedve, foglalkozására nézve pedig magándetektív. Sajnos azonban nem a menőbb, hanem a piti fajtából, akit leginkább féltékeny feleségek keresnek meg, hogy bizonyítékot szerezzenek uruk hűtlenségéről. Különös fordulatot vesz azonban a történet, amikor éppen egy imént említett eset megtörténik, és bizony olyan magasságokba vezet el a nyomozás, amibe Howard nem tervezett és abszolút nem szeretett volna eljutni. Amikor viszont már belekeveredik, nincs visszaút – kénytelen végigjárni az utat, amelybe a sors belekeverte.
A leírtak alapján sablonosnak mondható a történet, sőt nemcsak mondható, hanem abszolút az is. Így akik sok hasonló filmet láttak vagy könyvet olvastak, azoknak sok fordulat ismerős lesz. A történet viszont a felétől egészen új irányokat vesz, és olyan helyre fut ki, amire valószínűleg nem sokan számítanak. Nem szeretnék spoilerezni, így részleteket sem árulnék el, de legyen elég annyi, hogy eléggé eltávolodunk a kezdeti noir elemektől. Hogy ez jó vagy sem, arra szintén megosztó választ tudok adni, de legalábbis nem egyértelműt. Sokaknak nem fog tetszeni, ahová alakul a történet, és be kell valljam, nekem sem. De nem is az a lényeg igazán, hogy kinek mennyire jön majd be, hanem hogy a történések második fele talán nem annyira átgondolt, nem annyira kidolgozott. Részemről azt éreztem, hogy csak az igény, az akarás volt meg, hogy valami újat mutassanak a sztoriírók, de a tehetség már nem feltétlenül.
A játék abban mindenképp remek, hogy elhiteti velünk, hogy választásainknak megfelelően alakulnak a történések. Pedig valójában ez is egy lineáris történet. Apróbb lehetőségeink vannak, hogy egy-egy diskurzust merre kanyarítunk, de a főbb cselekményt nem fogják ezek befolyásolni vagy más irányba elvinni. Ennek legfőbb eszköze pedig, hogy rengeteg párbeszéd van és sokféle válaszlehetőség. Ezek nemcsak választékosak, de szerteágazóak is, így mindenki megtalálja majd a saját ízlésének megfelelő stílust. Azonban ahogy mondtam, mindez csak illúzió marad, annak viszont kiváló. Egyedül egy fronton érheti kritika ezt a szegmenst, mégpedig hogy szinkron az sajnos nincs, csak olvasni lehet a szövegeket.
Már majdnem az írás végén vagyunk, de egy fontos dolgot még nem tárgyaltunk ki, mégpedig a grafikát. Erről nem beszélni pedig olyan hiba lenne, mint egy étel ízét kihagyni a számításból, hiszen a Backbone elsőszámú szexepiljét maga a látvány adja. Ízléses pixelhuszárkodás az, ami a szemeink elé tárul, de abszolút nem a megúszós vagy költségkímélő fajtából. Látszik, hogy a készítők mindent ki akartak hozni, amit a műfaj enged. Gyönyörűek mind a helyszínek, mind a szereplők megvalósítása. Ráadásul még olyan tükröződéseket, fényeket és modern effekteket is beleerőltettek az összképbe, amelyek itt általában nem jellemzőek, viszont abszolút jól állnak neki. Vancouver romos, disztopikus látképe paradox módon élvezetes látványt nyújt, és a stílus eszünkbe juttathatja a pár évvel ezelőtt nagy sebbel-lobbal bejelentett, majd nagyon eltűnő The Last Nightot is (ami ki tudja, hogy elkészül-e valaha).
A Backbone mindenképpen felkerül majd sok kalandjátékos listájára, és érdemes is végigvinni, azonban személy szerint a sztori nekem csalódás volt, és ezzel azt hiszem, nem leszek egyedül. A tolmácsolás hiányáért vérzik az ember szíve, hiszen a játék ugyan így is nagyon erős karakterrel bír, az még rá tudna dobni egy lapáttal (már ha jól meg van valósítva). Bízzunk benne, hogy a nemzetközi csapat (orosz, kanadai, amerikai, holland), aki a készítésért felel, nem engedi majd el a gyermekük kezét, és utólag összehoznak hozzá egy remek szinkront (volt már rá példa: Jenny LeClue - Detectivú).
