De rég használtam már azt a megjegyzésemet, hogy a Steamet mennyire elözönlötték a játékok, mennyire belefulladunk az erősen hullámzó minőségű felhozatalba – és milyen embertelenül nehéz innen kitűnni. Nos, az Onde egyike azoknak a ritka gyöngyszemeknek, amellyel érdemes foglalkoznia a nyitottabb gondolkodású játékosoknak.
Maga a játék tulajdonképpen egyfajta utazás, mint mondjuk a Journey vagy az Abzû, csak itt absztrakt látványvilággal párosítva a szürkeállományunkat is meg kell dolgoztatni, amolyan Semishperes módra.
(Vélt) műveltségem csillogtatása után akkor ezt most konkretizálom: egy medúzaszerű kis lényecskét kell irányítanunk attól a pillanattól kezdve, hogy a sötétben egyszer csak öntudatra ébred. A szabaduláshoz négy kis fényecske lesz a segítségére, amelyek adott pontokon hullámokat tudnak gerjeszteni, és ezeket meglovagolva tudunk továbbjutni. Ezen hullámgyűrűk megfelelő beállítása adja az agyalós részét a dolognak – néha pedig kvázi platformerrészek dobják fel a játékmenetet, amikor is egy hullámon repülve kell kikerülnünk az akadályokat.
Mindezt tetézi az Onde a látványhoz tökéletesen passzoló atmoszférikus zenével, ami ráadásul reagál arra is, ami a képernyőn történik, illetve a mi tevékenységünkre, mozgásunkra. És teszi ezt úgy, hogy egyfajta zen állapotba kerül a tudat; és még ha meg is akad az egyszeri játékos, az nem frusztrációt okoz, hanem elmélyült figyelemmel történő útkeresést.
Nem vártam sokat az Ondétól, de megfogott és elbűvölt. Kellenek az ilyen relaxációs játékok is, nem lehet állandóan pörögni. És ha közben a szemünk és fülünk mellett még az agysejtjeink is finoman megmasszírozódnak, hát annál jobb. Hogy nem panaszkodtam semmire? Kérem, az Onde nem akar többnek látszani, mint ami – amit nyújt, azt pedig gyakorlatilag hibátlanul teszi.
