Amikor az Application Systems Heidelberg megkínált minket egy újabb tesztlehetőséggel, örömmel fogadtam. Egyrészt azért, mert a kis kiadótól remek kalandjátékokat kaptunk a közelmúltban (Mutropolis, Unforeseen Incidents), másrészt meg mert a Growbotot már a PC-s megjelenéskor is nézegettem tavaly októberben, de más elfoglaltságok és épkézláb konfig híján kimaradt. Kapóra jött a Switch port, amely szerencsére a touchscreent is támogatja – mi kellhet még több?
Ahogy mondani szokták, a puding próbája az evés. Bizony a kedves kis kalandjáték is menet közben mutatta meg oroszlánkörmeit (vagy csak én voltam felületes a ismerkedés fázisában). A grafika egy minőségi gyerekkönyv hangulatát hozza, ha ránézünk akár azt is hihetnénk, hogy az Amanita Design új játékát, konkrétan a Machinarium folytatását látjuk, de mindenkit ki kell ábrándítanom, hogy semmi köze a kettőnek egymáshoz. Félreértés ne essék: a Growbot egyáltalán nem rossz játék, de annyira elvont, hogy az már egyeseknek ijesztő lehet. Meg kell mondanom, kicsit úgy éreztem magam, mint amikor először megláttam a Kifordított fiú című animációs sorozatot – tudjátok, a srác, aki véletlenül átfordult a hintával és kívülre kerültek a belső szervei...
A történet maga még nem is olyan vad: Nara mellé szegődünk, a robotkislány pedig éppen arra készül, hogy kapitányi rangra lépjen elő. Az otthonának védelmét jelentő egyik űrbázist azonban megtámadja egy gonosz erő, és kristályokkal próbálja tönkretenni a dús növényzettel megáldott biopunk állomást. Ahogy kezdünk belemelegedni a kalandba, megjelennek olyan karakterek mint Star Belly. Egy hatalmas plüssállatkának néz ki, aki csak hologram formában mutatkozik, és akinek nevéhez méltóan egy galaxis van a hasában. De ott van állandó segítőnk, Brain(apilla), egy mászkálni is képes, beszélő agy – rá mindig számíthatunk, ha elakadnánk.
S hogy mit kell csinálnunk? Például kis fehér, light sprite-nak nevezett manócskákat begyűjteni, vagy éppen szolár bogyókból lekvárt készíteni (nem, nem buggyantam meg, de talán így már sejthető, hogy miért is lennék gondban, ha a teljes sztorit tételesen vissza kéne mondani). Játékmechanikailag egy egyszerű kalandjátékkal van dolgunk: akad pár felvehető tárgy, amelyeket a megfelelő helyen kell használni – ehhez elég sok segítséget kapunk, így aki nem rest olvasni, nem igen fog elakadni.
Közben pedig a műfajra jellemzően egy csomó fejtörőt is bepakoltak a készítők. Nem fukarkodtak, van klasszikus labirintus vagy éppen képkirakós, össze kell raknunk egy óraművet is, de a legbonyolultabb talán az, amikor egy többszörösen forgatható, számokat tartalmazó mezőt kell megoldanunk. A leggyakrabban azonban a fülünket kamatoztathatjuk, ugyanis menet közben rengeteg virágot találunk, amelyek szépségük mellett egy-egy hangot is megtestesítenek. Ezekből lehet, vagy inkább kell bizonyos kulcs momentumokban dallamokat kreálni, hogy legyőzzük az egyre csak terjedő kristályokat és továbbjussunk a helyzet megoldása felé.
Nem illetném a Growbotot negatív jelzővel, igaz kifejezetten megdicsérni sem tudom. A játék leginkább a fanatikus kalandjáték rajongóknak ajánlott, akik sok türelemmel vannak megáldva. Ha valaki a kedves grafika láttán arra gondolna, hogy gyerkőccel vág bele a kalandba, az gondolja meg kétszer is. Nincs semmi durvaság, viszont a 2-3 órás kaland során számtalan olyan dolog lesz, ami még egy felnőttnek is nehéz befogadnia, szóval ha mégis, akkor készüljünk fel a megannyi „de miért?” kérdésre.
