Egy retro programot idéző videojáték mindig megdobogtatja egy picit a szívemet. A 16-bites korszakban kezdtem el játszani, és a képi világuk, a hangjuk ezeknek az alkotásoknak egyszerűen gyönyörködtet. Mennyire kevés rendelkezésre álló erőforrásból tudtak kisajtolni felejthetetlen, legendás műveket a tehetséges és lelkes programozók! A mai kor már annyira fejlett, hogy a stílust simán lehet „hamisítani”. Persze attól még, hogy a 16-bites korszakot idéző grafikai megvalósítással dobnak piacra szoftvereket, a mai dömpingben még nem egyenlő a sikerrel. A hálátlan gamerek hozzá fogják mérni a 30 évvel idősebb, az idő próbáját is kiálló ereklyékhez.
A mostani tesztem tárgya, a Vengeful Guardian: Moonrider egy oldalnézetes akciójáték, amely bár egyedi, felismerhető benne pár korai remekmű. Egy tartályból kiszabadult, nindzsaszerű alakot vezérelhetünk, aki egy háború közepébe csöppen. A hatóságok szuperfegyvereket és robotokat használnak, amik ellen a felkelőknek semmi esélye. Az emberiség váratlan hőseként fogjuk módszeresen tönkretenni az ellenség főbb bázisait, miközben leszámolunk a hozzánk hasonló robotikus harcosokkal.
A szinteket bármilyen sorrendben végigjátszhatjuk Mega Man mintára, a pályák végén pedig az említett címhez hasonlóan megkapjuk a spéci fegyverüket. Emellett sok egyéb titkos chip gyűjthető be, ezek által pedig előnyökhöz juthatunk (vagy néhány miatt szándékosan nehezíthetünk az életünkön). Bár rendelkezünk életekkel, az elvesztésük nem nagy gond, mert folytatási lehetőségünk is lesz. Az utóbbit használva félpályáról indulunk majd, viszont az elhalálozás és az idő a rangunk ellen dolgozik. A tapasztalatlan játékosok fogják használni a continue intézményét, mert a veteránok az „S” kitüntetések érdekében nem haraphatnak fűbe, és piszok gyorsan kell működniük.
A Vengeful Guardian: Moonrider képi világa korrekt, valódi 16-bites köntösben pompázik. Mind az átvezetők és a gameplay is szemkápráztató a retro értékeken belül. Vért is megjelenít, valamint harcosunk elég brutálisan képes kettévágni áldozatait, akár egyetlen támadással. A kezelés is a régi időket idézi, néhány platformerrész idegesítő, de minden tanulható. Nindzsánk képes ugrani (akár a falról is), támadni, és akár a lövedékeket is vissza tudja pattintani a feladójukhoz. Lehet vele futni, iramodás közben egy erős csapást kivitelezni, és a levegőből is le tud sújtani egy rúgással. Képes különleges támadásokra, amelyek manát fogyasztanak – ezt és az életerőt konténerekből kinyerve pótolhatja. A legyőzött boss-figurák erőteljes szuper cuccai közt bármikor váltogathatunk egy gombnyomással.
Elég változatosra sikeredtek a helyszínek, és néhol még a játékmenet is elhagyja a klasszikus, oldalra haladós mezsgyét. Motorra pattanhatunk vagy mozgó járműveken haladhatunk előre, egyszer pedig a levegőben is helyt kell állnunk. A zenék és a hangok jók, szerencsére egy Mega Drive-nál sokkal jobban szólnak. Az effektek is barók, a főellenségek pedig japán szinkronnal beszélnek, ami sokat hozzáad ehhez a mechanindzsás hangulathoz.
Elsőre azt mondanám nem könnyű stuff a Vengeful Guardian: Moonrider, de bele lehet jönni. Kellő türelemmel és ügyeskedéssel likvidálható minden főmufti. Újrajátszható is, de nem könnyed, retro nehézséget áraszt, a könnyítések (chipek) végett viszont barátibb a nagy elődöknél. Van egyfajta egyedisége, ami miatt jó vele játszani. Ha régen szeretted a hasonló, nehezebb akciókat, akkor ezt is imádni fogod. Nekem baromira bejött, és örömmel ajánlom.
