2021 végén, a Maiden of the Black Water alcímű ötödik rész remasterének megjelenésekor már egyszer elregéltem a Fatal Frame, avagy Project Zero széria tragédiáját, hogyan lett egy sor érthetetlen kiadói döntés hatására a PS2/Xbox-generáció egyik legjobb túlélőhorror-sorozatából egy indokolatlan gyorsasággal feledésbe merült klasszikus. Tesztelésekor még arra számítottam, annak sikere kikövezheti az utat egy új rész előtt, esetleg egy HD-s felújítás formájában viszontláthatjuk majd az eredeti trilógiát – arra semmiképp, hogy a Suda51 közreműködésével készült, csak Nintendo Wii-re megjelent, Japán-exkluzív negyedik felvonás kap egy alapos ráncfelvarrást, amely immár angol nyelvterületekre is ellátogat majd hivatalos formában.

A széria rajongói számára ez önmagában kisebb örömünnep, hiszen a negyedik rész a maga nemében egy kiváló játék volt, amelynek egyetlen bűne csupán kimerült abban, hogy a nagyérdemű által még mindig inkább családbarát konzolként kezelt Wii-n debütált, amelyen sokan a régi motorosok közül sem mertek beruházni rá, hiszen a konzol igazi melegágya volt a különböző portoknak, spin-offoknak, amelyekbe teljesen feleslegesen erőltették bele a Wiimote-ra hangolt irányítást. Az újrakiadás pedig pont ezt a problémát orvosolja elsősorban: végre Switchtől PC-n át PlayStation/Xboxig az összes modern platformon elérhető, fotó mód és néhány extra kosztüm kíséretében.
Rougetsu számos borzalmas esemény és katasztrófa színhelyéül szolgált.
A játék maga a ’80-as években játszódik, egy Rougetsu nevű szigeten, ahol tíz évvel korábban öt lány eltűnt, majd néhány nappal később, emlékek nélkül bukkantak fel ismét. Azóta ketten közülük borzalmas, megmagyarázhatatlan körülmények között meghaltak, ketten pedig eltűntek – az utolsó túlélő, Ruka így visszatér a szigetre, annak reményében, hogy megtalálja társait, és magyarázatra leljen a velük történtekkel kapcsolatban. Rougetsu természetesen számos borzalmas esemény és katasztrófa színhelyéül szolgált, amelyek hatására hemzseg a természetfeletti borzalmaktól és lidércektől, így kerül a képbe a sorozat védjegye, a Camera Obscura, amely fényképek készítésével képes legyőzni és elűzni a gonosz szellemeket.

A Project Zero: Mask of the Lunar Eclipse-ben összesen három különböző karaktert irányíthatunk, akikkel fokozatosan deríthetünk fényt a sziget rejtélyére, miközben a szériától megszokott módon nem egy hidegrázós, a J-horror legjobbjai (Az átok, A kör, Mezsgye) előtt tisztelgő pillanatban lehet részünk.
A hangulat és a történet még mindig zseniális.
A játékot játszva szinte összeszorult a szívem, hogy vajon mennyivel másabb irányt vehetett volna az egész sorozat, ha ez 2009-ben multiplatform címként, nemzetközi megjelenéssel tárul a nagyérdemű elé. A különböző fejtörők ugyan lényegesen egyszerűbbek az eredeti trilógiához képest (ezt a vonalat pedig a Maiden of Blackwater is folytatta), a drámai, tragikus hangulat mellett változatlanul furcsán hatnak a lengén öltözött fiatal lányok, ám a hangulat, a történet még mindig zseniális, kis túlzással minden, amire a japán horrorokon edződött rajongók csak vágyhattak.

Multiplatform megjelenés esetén pedig valószínű, hogy nem nyomta volna rá a mozgásérzékelős irányítás olyan szinten a bélyegét a játékra, hogy az még a portolás után is érződik, sőt megkockáztatom, az összes gyengébben sikerült elemének gyökere. A kamerakezelés szokatlanul nehézkes, a mozgás során a játék próbálja automatikusan a karakter háta mögé igazítani a kamerát, miközben a jobb analóg karral (vagy az egérrel) hősünk lámpásának fényét irányíthatjuk. A karakterek mozgása meglepően lassú, a különböző ajtók, tárgyak aktivációja iszonyatosan elnagyolt hitboxot kapott – valószínűleg mind annak érdekében, hogy az eredeti irányítás Wiimote-tal a lehető legkényelmesebb legyen. Sajnos még több hangolással sem sikerült igazán kényelmessé tenni ezt a sémát hagyományos kontrollereken, a játékban pedig ismétlődő probléma volt, hogy gyakran a szellemek elleni összecsapások is szokatlanul, már-már kínosan klausztrofób helyszíneken zajlottak, valószínűleg szintén azért, hogy a célzással minél kevesebb probléma adódjon.
Bár kapott némi grafikai ráncfelvarrást, bizonyos textúrák maradtak az eredeti felbontáson.
Az összkép azonban sejtéseim szerint már akkor, és most, 15 év után is brutálisan lebutítottnak, lassúnak hat, számtalan olyan pillanatot előidézve, amelyek láttán csak azon tudtam tűnődni, vajon mennyivel jobban meg lehetett volna oldani az adott jelenetet, ha eredetileg nem mozgásérzékelős irányításra kellett volna hangolni mindent. Vagy legalább az újrakiadás készítése során a fejlesztők jobban belenyúltak volna a forráskódba. A port pedig bár kapott némi grafikai ráncfelvarrást, bizonyos textúrák maradtak az eredeti felbontáson, helyenként meglehetősen vegyes benyomást eredményezve.

Így annak ellenére, hogy rajongóként jól szórakoztam a negyedik Fatal Frame-mel, és hatalmas eseménynek tartom, hogy ezáltal végre a teljes sorozat elérhető angol nyelvterületen rajongói fordítások és egyéb boszorkányságok használata nélkül, nem tudok elmenni szó nélkül a tény mellett, hogy a Mask of the Lunar Eclipse rétegjáték a rétegjátékon belül. Nem pusztán annak a szűk tábornak szól, amelynek tagjai a mai napig érdeklődnek a sorozat iránt, de hajlandóak tolerálni is az eredeti platform örökségeként megmaradt, kevésbé jól sikerült elemeket.
Egyik szemem örül, a másik sír, mert ha a cél valóban a sorozat feltámasztása, sokkal hatásosabb lett volna az eredeti trilógiát, vagy legalább a széria leghíresebb részét, a Crimson Butterfly-t újra kiadni előbb, és csak aztán rátérni a fekete bárányra. Az egyik legvalószínűtlenebbnek hitt videójátékos kívánságom teljesült ezzel a porttal – mégis inkább csak a Project Zero/Fatal Frame elhivatottabb rajongóinak ajánlom igazán, akik hozzám hasonlóan tudják majd értékelni.