A PlayStation 2-es korszakból került ki kedvenc játéksorozataim nagy része. Ezek közül a legkülönlegesebb alkotás egyértelműen a Katamari Damacy és annak folytatása volt. Semmihez sem hasonlítható őrültség, amely egyszerű képi világával, atom király zenéivel és érdekes játékmenetével sokunkat a hatalmába kerített. Pár éve felújították ezt a 20 éves csodát, és most a második epizód került hasonló ráncfelvarrásra. De az elsőhöz képest ez esetben tovább finomítottak bizonyos dolgokon, néhány pályával kibővítették, bátrabban nyúltak a matériához.
A Katamari Damacyben egy átbulizott nap után sikeresen leverték az égről az égitesteket. Nekünk, a Hercegnek kellett a Földön görgetni egy fura tárgyat, amire ráragadt minden, ami kisebb volt a területénél. Sikerült stikában kivitelezni a melót, így a csillagképek és a Hold is visszaállt a helyére, mielőtt feltűnt volna bárkinek a baki. Viszont elég kopár maradt a Naprendszer, amin most javíthatunk. A We Love Katamariban rajongói kéréseket fogunk teljesíteni, így áll helyre végül a kozmosz. A pályák vége után pedig bolondos videókban láthatjuk szüleink megismerkedésének történetét.
Grafikai tuningot kapott a szoftver, de megmaradt az egyszerű, aranyos bája neki. Régen sem volt szép, de a kockamacska és a többi figura ezerszer jobban festenek, mint például ma a minecraftos lények. Ami a legjobb újítás, hogy a kezelést ki lehet váltani egy analóg karosra, a másik marad a kamerának. Alapból a stuff varázsa arról szólt, hogy a két karral ügyeskedve görgethettük katamarinkat, ami nem volt annyira egyszerű mutatvány. A frusztrációt legyőzve adaptálódtunk a játékmechanikához. Az új irányítással százszor könnyebbé, felhasználóbaráttá vált a program. Hiába próbálok fogást keresni ezen, és mondani, hogy ezáltal elveszett az identitása az egésznek, de hazudnék, ha ezt mondanám. Lehet szerencsétlenkedni továbbra is, az opció adott, de a rohanó világban kifejezetten örültem ennek a mankónak, valamint számomra az élvezeti értéken nem rontott.
Mint minden Katamari játékban, itt is kicsiben indulunk. Az ebédlőasztalon gyufafejeket, mandaringerezdeket, gemkapcsot szedegetünk, majd egereket kerülgetve gyűjtögetjük tovább az elemeket, legodarabkákat és megannyi vackot. A kertbe érve hízott gömböcünkkel rámegyünk a békákra, csigákra, a homokozóban felejtett ingóságokra. Lassan a szomszéd macskáját is felgyúrjuk, a jószág ott fog nyávogni ragadós labdánkon. A kertvárosban kartondobozokat, kirakodóvásári lomokat, ereklyéket görgetünk fel, majd lassan a suliból hazafelé sétáló diákok kerülnek sorra.
Nem kerül sok időbe, mire a rendőr bácsi lövöldöz 2,5 méter átmérőjű katamarinkra. Immáron ő maga is kalimpálva óbégat, és az egész részévé válik. A csatornán lefolyva egy nagyváros partjainál strandolók, bóják, napernyők esnek áldozatul féktelen kedvünknek, majd gépjárműveket taszajtunk odébb, hogy aztán a felborult masinák is növeljék a méretet. Kisebb fák, cirkuszi állatok következnek, 10 méternél már az elefánt is rajtunk trombitál. Feszegetve a határokat, vityillókat vonzunk magunk köré.
Az épületek nagyot dobnak harci kedvünkön, lassan az európai nagyvárosok nevezetességei is tombolásunk martalékává válnak, miközben hangosan szól a You Love Me, More than Me táncdal. A toronyházakban emberek százai üvöltenek telefoncsörgéssel fűszerezve, miközben már a hátunkon visszük őket tovább nagy lendülettel. Óriáspolipok, kaijuk, szigetek, de még a felhők sincsenek biztonságban több száz méteresre duzzadt golyónktól. Ha elég ügyesek vagyunk, akkor 3 km fölött szüleinket is rátapaszthatjuk büszke katamarinkra.
Egy tucat különféle pálya található a klasszikusnak számító „nőj nagyra rövid időn belül” kihívások mellett. Ilyen például az égő katamari, amit folyamatosan táplálni kell, mert ha kialszik, vége a játéknak. Egy másik helyzetben szentjánosbogarakat vonzunk magunk köré, így egyre fényesebbé válunk. Jancsi és Juliska egy édességekkel teli kertben várja, hogy a boszit kerülgetve „felzabáljuk” a mézeskalács házikót. A kis szumós srácot görgetve ételeket fogyasztunk el, hogy végső célként kiüthessük a Yokozunát. Ezek a szintek nagyban hozzájárulnak a hangulathoz és a változatossághoz.
A címben is szereplő + Royal Reverie egy rövid kis kampány az alapjáték vége után. Ebben a faterunkat irányíthatjuk a múltban néhány pályán át, miközben a folyton elégedetlenkedő nagyapánk duruzsol fülünkbe. Nehéz kis kihívások ezek, a lore bővítésére jó volt. Extraként még a mindenhol meglapuló, Namcóhoz köthető figurás matricákat fotózhatjuk le, illetve saját magunkról is készíthetünk már selfie-t. A többi tartalom maradt a régi, így az utolsó titkos pályákhoz most is fel kell gyúrni összes unokatestvérünket. Az eredetiben nem szerepelt, de rajongói nyomásra visszatért az Eternal mód is, ahol a nagyobb pályákon időkorlát nélkül hancúrozhatunk, nőhetünk akkorára, amit nem szégyellünk.
A We Love Katamari REROLL+ Royal Reverie egy remek játék, ami önfeledten képes szórakoztatni, ha befogadók vagyunk az ilyesfajta mókára. Az egyszerű külcsín ellenére a mai napig jópofa játékmenettel bír – ha régen kimaradt, itt a lehetőség pótolni.
