Az egyik legnépszerűbb műfaj a horror kalandjátékoké. A rajongók imádnak rettegni, imádják, ha ijesztgetik őket vagy csak szimplán állandó feszültségben tartják őket. A fejlesztők pedig rá is ugranak erre a lehetőségre, hiszen egymást érik a horror kalandjátékok. És sajnos ahogy az lenni szokott, a mennyiség csak ritkán párosul minőséggel. Ennek egyik újabb példája a Duality Games stúdiójában született Unholy, amely szintén ebben a műfajban próbálkozik. De miért épp a szimulátorszaki lengyelek akarnának kimaradni ebből a buliból? Sajnos azonban nagyon látszik ezen a játékon, hogy rutinjuk még nagyon nincs.
Az Unholy története egy sötét szekta templomában veszi kezdetét. E szekta, az Örök Tavasz tagja Dorothea is, aki egy nap úgy dönt, hogy talán mégis jobb lenne sötét praktikáktól és véráldozatoktól mentes életet élni, ezért inkább lelépne. Persze ahogy az lenni szokott, ez nem olyan egyszerű, már csak azért sem, mert a szekta főpapja épp az ő fiát készül feláldozni. Dorothea ezt ugyan megakadályozza, de közben felgyújtja az egész kócerájt, és többek közt a fia is a lángok közt vész. A tragédia után nem sokkal a megkeseredett anya találkozik egy igen öreg anyóval, aki közli vele, hogy a fia lelke még megmentésre vár egy másik világban, amit csak „Örök városnak” hívnak. Ide viszont csak egy nehéz rituálé által juthat be.
És bizony akkor sem válik sokkal könnyebbé a helyzet, amikor végül sikerült átlépni az Örök városba. Ott ugyanis mindenféle túlvilági lények bóklásznak, akik imádnak minket kergetni. Szerencsére van egy különleges fegyverünk, amivel megölhetjük őket... vagyis nem. Megölni nem tudjuk vele őket, de a halálba szekálhatjuk. A fegyverbe négy emberi érzés – a düh, a félelem, a bánat és a vágy – tölthető, ezekkel pedig különböző reakciókat válthatunk ki ellenségeinkből. A düh rombol, a félelem (vagy sokk) villámcsapásként sújt le, a bánat füstfelhővé válik, a vágy pedig, nos, elcsábítja az ellenfelet, hogy egy bizonyos helyre menjen. Így lehet őket a pályán elhelyezett robbanó- vagy elektromos berendezésekhez csalni, majd azok által végezni velük.
Sajnos Dorothea nem egy mesterlövész, és úgy általában is eléggé be van lassulva ahhoz, hogy az egész harcrendszer totál esetlen és nehézkes legyen. Arról nem is beszélve, hogy az MI is gyakran viselkedik totál logikátlanul. Ami egyszer eltereli az ellen figyelmét, az legközelebb már nem. Ugyanígy néha elég elrejtőzni egy szekrényben ahhoz, hogy az adott ellenség visszasétáljon az eredeti helyére, máskor viszont simán megvárják, amíg előmászunk a rejtekünkből. Ilyen és ehhez hasonló logikátlanságok teszik villámgyorsan tönkre az egész játékélményt. Ezen nem sokat segít az sem, ha nem jól fukarkodunk a rendelkezésünkre álló érzésekkel (ezeket gömbök formájában gyűjthetjük be hulláktól), hiszen simán kerülhetünk olyan helyzetbe, amit a megfelelő érzéstöltet hiányában kvázi képtelenség megoldani.
Az Unholy látványvilága elég felemás. Vannak olyan elemei, amelyekről abszolút elmondható, hogy pofásak. És vannak – sajnos azért többségben – az olyanok, amelyek már évekkel ezelőtt is csak lemondó sóhajtást váltottak volna ki bármely jobb érzésű játékosból. Nem beszélve a kifejezetten dadogós optimalizációról, ami szintén nem sokat javít a helyzeten.
De azért az Unholynak is vannak jó pillanatai. A túlvilág, vagyis az Örök város néha tényleg elég jó level designt kapott. Alapvetően az érzéstöltetekre épülő harcrendszer ötlete sem ördögtől való. Éppen csak az a gond, hogy az egész játék szinte minden elemében összecsapott és rosszul kivitelezett. Éppen ezért őszintén jó szívvel még a legelvetemültebb horrorrajongóknak sem tudnám ajánlani.
