2020 egyik rejtett gyöngyszeme volt a One More Level pörgős cyberpunk FPS-e, a Ghostrunner. Nem volt körülötte különösebben nagy felhajtás, cserébe egy első percétől az utolsóig izgalmas és lebilincselő, rengeteg kihívást rejtő játékot kaptunk. Az akkoriban tomboló cyberpunk-őrületre talán ez a játék ült fel a legjobban, sikerének kulcsa pedig a könnyen tanulható, de így is helyenként őrületbe kergető játékmenet adta. Ehhez jött még az igényes vizuális megvalósítás és a nem túl kidolgozott, de a szerepét tökéletesen betöltő történet. Ennek már három éve, a One More Level pedig mostanra elkészült a folytatással. A Ghostrunner 2 pedig nem csak a sztorit viszi tovább, de tipikusan olyan játék lett, amely joggal nevezi magát folytatásnak.
A játék története nem sokkal az első rész eseményei után veszik fel a fonalat. Az első előrelépést már itt rögtön tetten is érhetjük. Míg az első részben a sztori amolyan kötelezően jelen lévő, de különösebben nem kidolgozott játékelem volt, addig most sokkal nagyobb hangsúlyt kap. Érezhető, hogy a stúdió jóval nagyobb projektként kezelte a Ghostrunner 2-t, amelyben most már nemcsak rádión kommunikálhatunk társainkkal, de találkozhatunk is velük.
A sztori most is Dharma City égig érő tornyában játszódik, ám ezúttal már nemcsak az ellenségekkel futhatunk össze a különböző szinteken, hanem két küldetés között a saját főhadiszállásunkra is ellátogathatunk. Itt azon túl, hogy karakterünket fejleszthetjük, meglátogathatjuk társainkat is: Zoét, aki már az első részben is velünk volt, Sault, az életünket megmentő doktort, Kirát és Connort is másokat. Mindegyik karakter saját háttértörténettel rendelkezik, amelyeket dialógusok formájában ismerhetünk meg, ezek segítenek minket a játék világának megértésében is.
Ha már dialógusok, főhadiszállás és karakterfejlesztés: a játék rengeteg szerepjátékos elemmel bővült, de továbbra sem nevezném igazi szerepjátéknak. Jack (azaz mi) két küldetés között bejárhatja a bázist, feleletválasztós párbeszédekbe elegyedhet az ottaniakkal, saját robotizált testét pedig új modulokkal teheti még erősebbé. A pályákon nemcsak kreditként működő XP-t gyűjthetünk, de elrejtve memóriamodulokat is találunk, amelyek az XP-ért vásárolható aktív és passzív perkök egyszerre használható mennyiségét befolyásolják. Valójában faék egyszerűségű ez a rendszer, de ide tökéletesen passzol, kiegészítve a megszerezhető extra képességekkel, fegyverekkel és különleges támadási formákkal. Az olyan extra felszerelések, mint a shuriken, nemcsak harc közben hasznosak, de bizonyos kapcsolók működtetése is csak általuk lehetséges.
De a játékmenet gerincét most is az ügyességi és akció szekvenciákból építkező pályák teljesítése adja. Mivel most is egy végtelenül magas (és mély) toronyban fogunk bóklászni, a legnagyobb ellenségünk a zuhanás lesz. Jack képes a falakon futni, kampóval átlendülni akadályokon és hasonlók – éppúgy, ahogy az első részben. De éppúgy, ahogy az első részben, Jack most sem halhatatlan, sőt. Kifejezetten törékeny fickó, aki egyetlen kósza bekapott találattól vagy ütéstől is azonnal meghal. Ez adja a játékmenet nehézségének másik alapját, hiszen elkerülhetetlenül milliószor fogunk meghalni, újra próbálkozni és újra meghalni. Ez a játékmenet sokaknak nem tetszik, ők nem is fogják nagyra tartani a Ghostrunner 2 értékeit. Akik viszont szeretik az ilyen kihívást, élvezik, hogy minden pályát csak úgy teljesíthetnek, ha egyetlen egyszer sem hibáznak, azok imádni fogják.
Már a Ghostrunner is piszok látványos volt a maga módján, e téren a folytatás sem vall kudarcot. A pofás grafikához ráadásul korrekt optimalizáció is társul, ami manapság egyre gyakrabban a nagy AAA-kategóriás játékoknak sem sajátja. Tény, hogy egy öregedő vason, mint az enyém, hajlamos főleg a pályák elején még akadozni egy picit, de ez szerencsére hamar elmúlik, és onnantól nem is röccen meg sehol. Még akkor sem, ha épp sok ellenfél ütéseit és lövéseit próbáljuk kicselezni. Tény persze, hogy már a pályadesignból fakadóan sem tömték tele a készítők a képernyőt tereptárgyakkal és egyebekkel, de ez nem érződik negatívumnak.
A grafika mellett a zenei aláfestés előtt is kalapot kell emelni, bár ez talán még inkább szubjektív kérdés, mint a látványvilág. Mindenesetre én imádtam a játék zenéit, amelyek tökéletesen illenek hozzá.
A Ghostrunner 2 legalább olyan jól sikerült, mint három évvel ezelőtti elődje. A készítők nem vállalták túl magukat, nem akartak ott reformálni, ahol nem volt rá szükség. Viszont megtalálták azokat a réseket, amelyek befoltozásra szorultak, épp annyit tettek hozzá a játékélményhez, amennyire szükség volt, és amennyit jó minőségben össze is tudtak rakni. Éppen ezért a Ghostrunner 2 az egyik legjobb folytatásjáték, amihez mostanában szerencsém volt.
