Avatar: Frontiers of Pandora teszt – Hű adaptáció vagy Far Cry spinoff?

Vegyes érzéseim vannak az Avatar franchise-zal kapcsolatban. Tisztán emlékszem, hogy gimis koromban előismeretek nélkül, zéró elvárással ültem be rá a moziba – ráadásul egy olyan fogadással, hogy amennyiben rossz film lesz, úgy következőként be kell ülnöm a Szex és New York második részére is –, a látvány és a hangulat azonban magával ragadott, még ha a történet hagyott is maga után némi kívánnivalót, és végül még arra a bizonyos másik filmre sem kellett beülnöm. Azt azonban közel sem értettem, hogy miért akartak ebből egy látszólag Csillagok háborúja vagy A gyűrűk ura volumenű sorozatot gyártani, már legalább kettő, előre betervezett és megírt folytatással – mármint a Hollywood természetéből eredő kapzsiságot leszámítva.

Mivel időközben eltelt egy évtized, jogosan gondoltam, hogy ezek a grandiózus tervek elfelejtődtek, az Avatar pedig megmarad egy emlékezetes filmként, a legutóbbi 3D-s mozikorszak elindítójaként és csúcsaként. Ám a szórakoztatóipar ismét meghazudtolt, tavaly mozikba került a film folytatása, a Ubisoft berkeiben pedig a The Division szériáról ismert Massive Entertainment elkészült egy új, a filmek történetétől független, nyílt világú játékkal is. Amellyel kapcsolatban csupán egyetlen összetett kérdésem volt, amikor megláttam az első előzeteseket belőle: biztosan szükségünk volt-e erre és ha igen, akkor ettől a kiadótól?

Az Avatar: Frontiers of Pandora a műfaját tekintve nyílt világú FPS, amely játékmenetét illetően igen sok hasonlóságot mutat a Far Cry szériával: ugyanúgy egy méretes, nyílt játékteret fedezünk fel, ellenséges bázisokat eliminálunk kombinált lopakodós és agresszív játékstílusokkal, ami könnyed RPG és crafting mechanikákkal is vegyül.

A történet szerint az általunk irányított na’vi, akinek természetesen nemét és külsejét is testreszabhatjuk, a diplomaták és történetmesélők szerepét betöltő Sarentu klán egyik utolsó tagja, akit néhány társával együtt még gyerekként fogadott be az RDA (értsd: elrabolták és átnevelő táborba zárták őket a klánjuk kiirtását követően). A cél eredetileg az lett volna, hogy felcseperedve ezek a na’vik egyfajta diplomaták legyenek, akik azonban elsősorban az RDA-hoz hűségesek, és nem mellesleg tisztában állnak az összes, emberek által használt harci eszköz használatával is. Azonban amikor Jake és az Omatikaya megindítja az offenzívát az első film fináléjával egyidőben, az RDA pedig kénytelen elhagyni a bolygót, a programot vezető John Mercer elrendeli a na’vik likvidálását.

Szerencsére az oktatásukért felelős avatár megmenti, és hibernációs kapszulákba zárja őket, ahol az elkövetkező tizenhat évet töltik. Ébredésükre akkor kerül sor, amikor az RDA Mercerrel a soraiban visszatér a bolygóra. Játszóterünk Pandora nyugati régiója, ahol feladatunk szövetségbe kovácsolni a különböző na’vi klánokat, és visszaverni az emberek újabb invázióját. Ahhoz, hogy ezt teljesítsük, bejárhatjuk a nyugati front legkülönbözőbb részeit, melléktevékenységek százait teljesíthetjük, miközben egyre harcedzettebbé válunk, szert teszünk a saját ikran madarunkra, illetve egyre több és veszedelmesebb eszközt tanulunk meg előállítani Pandora természetes nyersanyagaiból.

Ebből már sejthető, hogy a játékban a Ubisoft címekhez képest lényegesen nagyobb szerepet kapott a gyűjtögetés és a crafting – a rendszer pedig kifejezetten tetszett. Már bizonyos skilleket, az életerő bónuszokat és az extra skillpontokat is eleve a világban fellelhető, különböző növényekhez kapcsolódással, gyümölcsük elfogyasztásával szerezhetjük meg, ám játékidőnk jelentős részét teszi ki a különböző növénytípusok, illetve állatfajok felkutatása, a gyűjtögetés és a vadászat is. A rendszer külön jutalmazza, ha ezt megfelelően végezzük: bizonyos növények például éjjel vagy esőben a legalkalmasabbak a szüretre, míg az állatok levadászásánál jobb minőségű zsákmányra tehetünk szert, ha könyörületesen, gyorsan és precízen végzünk velük.

Az így begyűjtött zsákmányt egyrészt akár meg is oszthatjuk a különböző klánokkal. Így tehetünk szert a mellék- és fő küldetések mellett a minden klán esetében külön-külön vezetett tiszteletre/megbecsülésre, ami a valuta szerepét tölti be, és szabályozza, hogy épp miből mennyit vehetünk magunkhoz az adott klán készleteiből. Másrészt a legolcsóbb vagy egyenesen ingyenes opciók azonban mindig is a különböző receptek lesznek, felszereléseink és eszközeink jelentős részét így többnyire nekünk kell majd legyártanunk a lehetőleg minél jobb minőségű nyersanyagokból.

A játék pozitívumainak sorát erősíti még a prezentáció is: sejthető volt, hogy Pandora a filmvásznon is döbbenetes látványa és atmoszférája lesz majd a játék egyik leghangsúlyosabb része, ez pedig nem is lett másképp. Ahogy először kilépünk a játék kezdetén a bunkerből, a hatás szó szerint lélegzetelállító, a játék előrehaladtával pedig mindez szinte alig veszít a lendületből. Hihetetlen hangulattal és karakterrel rendelkezik a világ – amire a játéknak sajnos szüksége is van. Ugyanis ha nagyon szigorú lennék, akkor azt mondanám, a világon, az atmoszférán és a gyűjtögetős-craftolós mechanikákon túl minden elég sótlanra sikeredett: az egyes klánok és főbb szereplők felejthetőek, a történet klisés és súlytalannak érződik, a tevékenységek pedig egy ponton túl egyre repetitívebbé válnak, főleg, ahogy egyre többször lesz szükségünk különleges nyersanyagokra az újabb felszerelésekhez, készleteink pótlásához, ami miatt gyakran kell ide-oda rohangálnunk a térkép különböző pontjain. A Far Cry szériával ellentétben még csak egy emlékezetes főgonosz sincs, aki a mérleg nyelvét a pozitív irányba döntené: Mercer és csatlósai is teljesen felejthető szereplők, akik alig rendelkeznek valamennyi jelenléttel a bevezető küldetések után.

Az Avatar: Frontiers of Pandora nosztalgikusnak bizonyult olyan szempontból, hogy hasonlóan éreztem magam, ahogy azt GeryG egyszer megfogalmazta a Ubisoft-féle szériák első részeivel kapcsolatban: az első rész a franciáknál valahogy mindig az a játék, ahol már egyben vannak a mechanikák, kéznél van minden eszköz, csak még nem sikerült azt annyira összehangolni, egybegyúrni, hogy a játék igazán addiktív és emlékezetes legyen. Így volt ez a Far Cry 2, az első Assassin’s Creed vagy a Tom Clancy's The Division esetében is.

A Frontiers of Pandora nem rossz játék – de bizonyos rendszereit sokkal jobban átgondolhatták volna, elbírt volna lényegesen erősebb történetet és szereplőket, játékmechanikái pedig még jobban eltávolodhattak volna a megszokott Ubisoft-köröktől. Ha lesz folytatás – és annak készítéséhez esetleg a Ubinak sikerül is megtartania a jelenlegi fejlesztőket, az jó eséllyel lehet akár klasszikus – addig is az Avatar: Frontiers of Pandora „csak” egy kellemes játék, amelynek sokszor látott elemei és gyengeségei felett annál könnyebb szemet hunyni, minél nagyobb rajongója valaki a filmeknek.