Amikor egy évvel ezelőtt teszteltem a Persona 3 Portable PC-s változatát, egyrészt örömmel töltött el, hogy így a „fő” Persona-trilógia, a Shin Megami Tensei szériának az az ága, amely a legnagyobb népszerűséget hozta a franchise számára, immár minden modern platformon elérhető, másrészt furcsálltam, hogy a harmadik részből miért pont a PSP-re portolt, tartalom tekintetében bővített, prezentációban viszont lebutított változatra esett a választás. Ezzel a kis problémával nem voltam egyedül, a rajongók többsége évek óta könyörgött az Atlusnak, hogy készítsen egy teljesértékű remake-et a korszakalkotó harmadik részből, amely megtartja a FES címre keresztelt rendezői változat, és a PSP-re megjelent Portable tartalmi újításait, prezentációjában viszont a nagykonzolos részekhez tér vissza.
A készítők pedig titokban javában dolgoztak a megoldáson – olyannyira, hogy a fejlesztőcsapat egy része konkrétan a 2019-es Persona 5 Royal befejezése után levált a fő szálról, hogy elkészítse a harmadik rész remake-jét, amely egyúttal az első alkalmat jelöli a szériában, amikor a házi készítésű engine helyett egy ismertebb, szélesebb körben használt motorra váltottak – esetünkben az Unrealre. A tavaly nyáron bejelentett remake-re nem is kellett sokat várni, az első benyomások pedig egészen elképesztően hatottak: bár a történet lényegében nem változott, a prezentáció látványos átalakuláson esett át, mintha a játék a Persona 5 újabb spinoffja lenne egy közel 18 éves cím helyett.
Játékmenet tekintetében ugyanúgy persona-használatra képes (a külvilág előtt viselt személyiségüket egyfajta szellemként/démonként/eleven fegyverként manifesztáló) japán gimnazistákkal kell felderítenünk az éjfélkor manifesztálódó, a legtöbb ember számára észlelhetetlen Sötét Órát, megküzdenünk az ekkor elszabaduló, árnyaknak nevezett rémségekkel, és átkutatni a középiskolájuk helyén megjelenő, Tartarus névre hallgató tornyot.
Nappal iskolába kell járnunk, szocializálódni a különböző csapattársainkkal, tanulni, diákmunkával pénzt keresni, melyek nem csak segítenek erősebb felszerelések beszerzésében, hogy felkészültebben vágjunk bele az esti expedíciókba, de a széria Social Link rendszere révén ahogy fejlesztjük főhősünk személyiségét és az egyes karakterekhez fűződő viszonyát, úgy lesz egyre hatékonyabb bizonyos personák használatában, illetve nyithat meg lehetőségeket újabb, még erősebb personák létrehozásához.
Viszont a sztorit leszámítva átalakításon, illetve modernizáláson esett át szinte minden. A menük és UI-elemek látványosan a Persona 5 mintáját követik. Harcokban a legutóbbi sorszámozott részekből számos olyan mechanika bekerült (legfeljebb más név alatt), mint az extra kör átadását szolgáló Baton Pass, de sokkal követhetőbbé váltak az egyes ellenfelek elemi érzékenységei is, a csapattársainkat pedig természetesen akár előre beállított taktikákkal, akár manuálisan is irányíthatjuk.
Tartarus belseje intenzív átalakításon esett át, sokkal látványosabbak, hangulatosabbak az egyes zónák folyosói, melyeken ugyan ezúttal nem tudjuk felosztani partynkat, hogy a tagok külön-külön elinduljanak Árnyakat vagy kincseket vadászni, ám újításként szétverhető, lootot tartalmazó tereptárgyak, illetve ládák is bekerültek.
Az esti bevetéseken kívül természetesen ismét teljes egészében bejárhatóvá vált minden helyszín, tele számtalan NPC-vel, ráadásul több új lehetséges tevékenységgel is. Az eredeti résszel ellentétben ezúttal már a SEES csapat legényeivel is szorosabbra fűzhetjük a viszonyt a hölgyek mellett (bár ezek a kapcsolatok megállnak egy ponton a heteroszexualitás határain belül), az ismerős Social Linkek kaptak új jeleneteket, ám teljesen új közösségi „epizódokat” is kapott a játék olyan csapaton kívüli NPC-kel, akikkel korábban ez nem volt lehetséges. Viszont kis könnyítésként a játékból kikerült mind a fatigue/kimerülés rendszere, mind pedig az az opció, hogy egy-egy karakterrel akár helyrehozhatatlanul tönkretegyük a kapcsolatunkat.
Hogy a sok új lehetőség sűrűjében időnket jobban beoszthassuk, és szemmel tarthassuk, mikor közeledik egy határidő a játék nappalokra és estékre bontott történetében, sokkal informatívabbá vált a naptár is, a klasszikus mentésvisszatöltésen túl pedig egy „Rewind” opciót kapott a játék, amely az adott mentés készülte előttre pörgeti vissza az időt, így még akkor is bevásárolhatunk, igazíthatjuk a felszerelésünket vagy oszthatjuk másképp az időnket, ha véletlenül elrontottuk volna a mentéseink számának és rendszerességének menedzselését.
Viszont nem minden arany, ami fénylik, és sajnos bukkantak elő olyan elemek, amelyeket ha hibának nem is neveznék – végtére is egy közel tökélyre csiszolt Persona-játékról van szó, amely eleve a sorozat egyik legjobb darabjára épül – belerondítanak kissé az összképbe. Az egyik ilyen a játék „hiányossága” a Portable változathoz képest. Az már korábban kiderült, hogy a Reload csak bizonyos elemeket vesz majd át a korábbi bővített változatokból, így például úszott a Portable által bemutatott női főhős, illetve a FES változat által adott extra „Epilógus” epizód is.
Kicsit nagyobb probléma, hogy hiába az új interakciók, közös pillanatok, a Tartarus felderítése közben folytatott beszélgetések a csapattársakkal és NPC-kel, a játék történetén érződik a kora... legalábbis a későbbi Persona részekhez képest.
Bár vannak puristák, akik szerint a szériának szereplők, történet és hangulat szempontjából is a harmadik rész volt a fénypontja, ezzel vitatkoznék, személy szerint úgy tartom, hogy a negyedik, ötödik részek szereplőgárdái a személyre szabott dungeonök révén, és az egyéni történetszálak tekintetében is egyre erősebbek lettek. A Persona 3 Reload pedig egyszerre érződik így nosztalgikusnak – és talán egy kissé kevésnek is ilyen tekintetben.
A Persona 3 Reload az olyan, mostanában divatos remake-ek helyett, mint amilyet a Final Fantasy VII vagy a klasszikus Resident Evil részek kaptak, inkább kelti egy újabb combosabb újrakiadás érzetét, amely középúton áll meg egy remake, egy remaster és egy jelentősebb tartalmi bővítés között. Bár nem fogok telhetetlenkedni, így is iszonyatosan hosszú és tartalmas címről van szó, amelyre nagyon ráfért egy ilyen ráncfelvarrás, amelynek révén valószínűleg hozzáférhetőbb lesz azok számára, akik bár szeretik a szériát, nem feltétlenül PlayStation 2-n akarták kipróbálni, a Portable minimalistább prezentációja pedig nem ütötte meg náluk az ingerküszöböt. Régi motorosok pedig az új szociális interakciók, tevékenységek és harctéri újítások bővítései révén kaptak egy újabb tökéletes indokot az újrajátszásra. Régi és új rajongóknak így egyformán ajánlott – legfeljebb, ha valaki tavaly végigjátszotta a Portable kiadást, az lehet, hogy egy kicsit többre számított.
