Hol van már az az idő, amikor magyarázni kellett, hogy mi is az a sétaszimulátor? Azon persze lehet vitatkozni, hogy melyik volt az első, s vannak, akik a hetvenes évekig visszamennek, vagy a ZX Spectrumig, de talán nem túlzás azt állítani, hogy a műfaj nagyjából jó tíz éve pörgött fel igazán. Manapság ez már egy külön zsáner, és mi is gyakran tesztelünk hol jobbakat, hol rosszabbakat. A Reveil valahol félúton helyezkedik el, és mindjárt azt is kifejtem, hogy miért.
Egy pszichológiai thrillert kapunk, ami egyáltalán nem ritka az ilyen játékok közt, és tulajdonképpen a sétaszimulátorokra jellemző összes klisét felvonultatja. Bejárhatunk egy szép és érdekes világot, ahol azonban egy teremtett lélekkel sem találkozunk (vagyis de, ám ez maradjon meglepetés). Közben rengeteg apróbb logikai minijátékot élhetünk át, amelyek egyáltalán nem nehezek, sőt maga a kaland sem igazán túlbonyolított (de ha mégis, akkor akad segítség hintek formájában). S emellett tényleg csak menni kell, figyelni a sztorira és néha kattintgatni ide, meg oda. Ja és persze menekülni, mert hát végül is ijesztgetős a történet.
Lyukasagyú főhősünk éppen egy rossz álomból ébred, és rögtön a a gyógyszeres fiola után matat, hogy méretes fejfájását orosolni tudja. Persze amint magához tér, Walter Thompson egyből a kis családja után kezd kutatni, hogy merre lehet Martha, a feleség és Dorie, a gyermek. Fura, mert semmire sem emlékszik az előző estéről, és még azt is nehezen tudja megállapítani, hogy nappal van vagy éjjel. Ahogy bejárjuk a lakást, egyre többet tudunk meg a cirkuszos családi háttérről és a múltban történtekről, de ezzel egyenes arányban nőnek a bizarr történések is, amelyek kapcsán felmerül, hogy még mindig álmodunk-e, vagy ez már a valóság.
Ennél többet nem volna ildomos egy narratív játék sztorijáról elárulni, de annyit mondhatok, hogy fordulat lesz bőven. A történet kicsit lassan indul be, és ahhoz képest, hogy nem túl hosszú (3–5 óra alatt simán letudható), viszonylag későn kezd igazán érdekessé válni. Akkor viszont igazán, mondhatni nekem a játék utolsó szegmense adta el igazán az egészet.
A másik nagy pozitívum viszont a külcsín: aki megvizsgálta a képeket és az előzetest, az alighanem egyetért a játék képi világának dicséretével. Az igen pozitív összképbe csak sajnálatos technikai problémák rondítanak bele - a tesztelt Xbox változatban gyakran maradt homályos néhány textúra, illetve néhol a képfrissítés is beröccent. Szörnyű sokadjára leírni (majd’ minden játéknál kell manapság), de talán majd pár patch megoldja ezt.
Sajnos azonban hiába az izgalmasnak mondható végkifejlet, ha a Reveil háromnegyede inkább csak szolid ásítozással és maximum a grafikát méltatva telik. Az öt fejezet ugyan gyorsan lepörög, a minijátékok is hoznak felpezsdülést, és még az idétlen jumpscare-eket is megbocsátja az ember, de mégis mikor elértem a végső csavarhoz, akkor kezdődött (volna) el számomra igazán az élmény, onnan viszont nagyon hamar véget is ért. Lehet, hogy a készítőknek sokkal jobban kell majd legközelebb arra is figyelni, hogy ne tartson túl sokáig az „előjáték”, és még időben beinduljon az akció egy maradéktalanul korrekt játékélményhez.
