Kevés játék volt az utóbbi évek során, amely annyira jó időzítéssel talált meg, és olyan szinten múlta felül minden várakozásomat, mint 2020 elején a The Procession to Calvary. Joe Richardson egyedül fejlesztett, reneszánsz festményekből Monty Pythont idéző animációs stílussal életre keltett kalandjátéka olyan volt, mint egy kancsó frissítő víz szárazság idején. Az akkor induló koronavírus-járvány idejéről nehezen tudok felidézni más játékot vagy filmet, amely annyira önfeledt szórakozást nyújtott, olyan szinten magával ragadott humorával, elvont poénjaival és szürreális történetével, és úgy elfeledtette a meglehetősen nyomasztó mindennapos eseményeket, mint az alig egy délután alatt végigjátszható kalandjáték. Bár Richardson munkásságával korábban nem találkoztam, a Calvary után sürgősen pótoltam annak előző részét, a Four Last Thingset, majd tűkön ülve vártam a „trilógia” (The Immortal John Triptych) befejező darabját, az elődjeit minden tekintetben lekörözni készülő Death of the Reprobate-et.
Ha valakinek esetleg kimaradtak volna Richardson korábbi játékai, és szereti a kalandjátékokat, az elvont, Monty Python Repülő Cirkuszát idéző, néha kifejezetten alpáriságba nyúló poénokat (mindezt meseszép reneszánsz festményekbe burkolva), annak egyrészt ajánlom, hogy pótolja a korábbi két részt is, másrészt viszont kezdhet akár a Reprobate-tel is, a játékok ugyanis csak bizonyos karakterekben, visszautalásokban kapcsolódnak egymáshoz, nem közvetlen folytatások.
A Death of the Reprobate esetében aktuális főhősünk Malcolm, a Sz*r (Malcolm the Shit), a trilógia mindhárom részében megjelenő Halhatatlan János (Immortal John) fia, aki szadista zsarnokként sanyargatja népét a királyság északi tartományaiban, mígnem hírt kap, hogy atyja lassan az utolsókat rúgja. Meg is indul boldogan, hogy felmarja busás örökségét és a koronát, ám csalódnia kell, Janinak ugyanis esze ágában sincs hedonista és inkompetens fiára hagyni a birodalmát. Az öröksége elnyeréséhez Malcolmnak álruhában, a nép közé vegyülve hét jótettet kell végrehajtania, hogy bizonyítsa haldokló apjának, képes megváltozni. Így kezdődik útja, amelynek során hol erdőben tanyázó hippik közé kell vegyülnie, hol hanyag, túlterhelt apák teendőin könnyítenie, hol egy perverz párosnak segítenie abban, hogy testi vágyaikat nyilvános helyeken is büntetlenül kielégíthessék.
A Reprobate a korábbi részekhez hasonlóan nem finomkodik, amikor a szó legszorosabb értelmében bélsárral és altesti humorral kell bekennie a reneszánsz remekművekből álló világot. Egyes poénjai már-már annyira olcsó, fárasztó és a jóízlés határait feszegető szintet képviselnek, hogy a tesztelés során néha kezdtem kínosan érezni magam, épp ezért ütöttek aztán még nagyobbat úgy, hogy mindehhez a klasszikus művészet ikonikus darabjaiként ismert festményeket használja fel a játék alapként, szöges ellentétbe állítva egymással a prezentációt és a tartalmat.
Nem telt sok időbe, hogy felismerjem, Richardsonban nem kellett csalódnom, a játékra pedig megérte négy és fél évet várni – a Death of the Reprobate legalább annyira jól működik és úgy üt, mint a Calvary, legfeljebb az újdonság erejéből veszít egy kicsit, hiszen már „bevált” receptet folytat, és míg ott újra és újra meglepődtem a fárasztó humor mélységein, amelyekbe a játék merészkedett, itt be sem értem volna kevesebbel.
Ugyanez igaz a játékmenetre is, amelyben változatlanul viszonylag egyszerű point-and-click kalandjátékos feladványokat kell megoldanunk. Ám még ha valaki idegenkedik is a kalandjátékoktól, nem kell félnie, a megoldások általában egyszerűek, evidensek, viszonylag kisebb területen belül kell csak keresgélnünk. Másrészt bár akad egy-egy agyalósabb feladvány, de ahogy a Calvaryban is, Richardson több esetben nyújt segítséget: egyrészt már a játék elejétől kérhetünk rendszeres tanácsot egy turbános jövőlátótól, aki lényegében a játék feladványaihoz ad eléggé egyértelmű tippeket, tanácsokat, másrészt bizonyos szituációkban lehetőségünk van kellő érveléssel (fenyegetéssel) átugrani a logikázást. Más kérdés, hogy ezzel érdemes csínján bánni, mert alapból csak achievementeket bukhatunk így, de ahogy a Calvaryban is súlyos következményekkel járt, ha hősnőnkkel gordiuszi módon végigkardoztuk magunkat az egész játékon, úgy itt is több befejezés áll rendelkezésünkre, amelyek eléréséhez egyes esetekben érdemes átgondolni, hogy is döntünk és mit is teszünk.
Bár tisztában vagyok vele, hogy egyrészt már pusztán kalandjáték révén, másrészt egyedi stílusa és humora miatt rétegjáték, a Death of the Reprobate-tel minden tekintetben elégedett voltam, és több mint valószínű, hogy ott lesz az éves toplistámon is. Ha valaki hozzám hasonlóan várta, garantáltan nem fog benne csalódni, ha pedig valaki most találkozik először Richardson elmebajával, annak ahogy fent is említettem, csak ajánlani tudom, hogy pótolja a teljes trilógiát – nem túlságosan megerőltető vagy nehéz, ám elképesztően beteg és humoros játékokról van szó, amelyek még csak nem is túl drágák Steamen. Richardson pedig remélhetőleg a triptichon lezárása után sem hagy fel a kalandjátékok készítésével, humora, stílusa üde színfolt az indie játékfejlesztői berkekben, kevés játék nyújtott olyan szintű önfeledt szórakozást az utóbbi években, mint a trilógiája.
