Egy hatalmas szikla szirtjéről tekintek le a hőségtől izzó prérire. A távolban egy apró város, egy közeli ösvényről lódobogás. Csak nézek magam elé, és közben az jár a fejemben, hogy végre elértem ide is. Egy olyan út végére, amely még akkor kezdődött, amikor 2010-ben eredetileg megjelent a Rockstar klasszikus „cowboyos GTA-ja”, és amelynek láttán akkor több osztálytársam és ismerősöm is elkezdett azon gondolkozni, hogy bizony ha ez tényleg nem jön ki PC-re, akkor szerezni kell egy konzolt.
Majd folytatódott az évek során, ahogy szép lassan a lehetséges port utolsó reménysugarai is tovatűntek olyan pletykák hallatán, miszerint a Rockstar véletlenül elveszítette a fejlesztői forráskódok egy részét, és a játék bizonyos részeit nulláról kellene újraalkotniuk egy újrakiadáshoz. Amikor a Grand Theft Auto: The Trilogy negatív fogadtatása után felröppentek olyan hírek, miszerint a Rockstar amiatt törölt el egy multiplatform remastert mind az első Red Dead Redemptionből, mind a GTA IV-ből, már nem is tudott érdekelni a dolog – az évek során addigra PlayStation 3-on, illetve Xbox One-on is kipróbáltam John Marston kalandját, már kijött egy ideje a Red Dead Redemption 2 is, mi értelme lett volna még ezen a ponton portolni? Aztán szinte a semmiből előbb Switchen és PS4/PS5-ön bukkant fel a játék, hogy aztán 14 év után megjelenjen PC-re is.
Nehezen tudom leküzdeni az érzést, hogy keserédes ez a premier. Édes, mert hiába telt el 14 év, az eredeti Red Dead Redemption bizony még mindig üt. Története és hangulata brutális, csípőből hozza a westernfilmek stílusát, órákra képes beszippantani, még akkor is, ha játszottál már a folytatásával vagy más, az utóbbi 14 évben megjelent nyílt világú akciójátékkal, amelyek fogták a Red Dead által magasra tett lécet, és azóta vagy megugrották, vagy még magasabbra emelték. Hiába kisebb maga a világ és hiába kevesebb a tevékenység, mint akár a folytatásban, akár más, azóta megjelent ambiciózusabb nyílt világú játékban, amikor még mindig elképesztő, példátlanul tudatos világépítést, karakterfejlődést, mesterien megkomponált játékmenetet és prezentációt kínál, összehangolva egy komoly és mély történettel, amely szinte semmit sem veszített az erejéből.
Kevés játék esetében érződik az ennyire, hogy az idő úgy érlelte, mint egy klasszikus filmet vagy festményt, melynek modern értékelésekor ugyan el kell fogadni a kor korlátozásait, amelyben készült, de még azok ellenére is tisztán látszódnak az értékei, és képes azokat átadni egy újabb generáció számára. Filmek esetében olyan példákra gondolok itt, mint a Keresztapa, a Ponyvaregény – vagy ha már westernnél tartunk, a Jó, a Rossz és a Csúf.
De mielőtt túlságosan elkalandoznék az eredeti gondolatmenetemtől az RDR számtalan érdeme okán, amelyeket megénekelt anno az eredeti megjelenésekor Dauby, majd egy éve a PS4-es verzióval kapcsolatban Bochus, rá kell térnünk magára a portra is – és néhány olyan dologra, amelyek miatt olyan keserű ez a megjelenés, mint amikor az öreg félszemű cowboy remegő kézzel aranyrögöt talál a birtokon, aminek a tulajdonjogáért egy életen át ölt és próbálták megölni őt.
Kezdjük az elefánttal a szobában: egy 50 eurós portról van szó, amely lényegében egy becsülettel összerakott átirat az elvárható 4K felbontás, 144 Hz képfrissítés és ultraszéles kijelző támogatással és semmi több. A prezentáción tisztán látszódik az eltelt idő, a nyílt vadnyugatot megpillantva valahogy úgy éreztem magam, mint amikor közel tíz év lemaradással játszottam először a Fallout 3-mal, és kiléptem benne a Vaultból – értettem, hogy miért volt ez anno nagy dolog, de láttam már azóta nagyobbat és szebbet is. Minden tekintetben korrekt és teljes port, amely természetesen tartalmazza a GOTY kiadás extráit, a zseniális Undead Nightmare DLC-t is (a régi multiplayert ellenben nem), de attól még egy tizennégy éves játék bármiféle jelentősebb bővítés, változtatás, újítás nélkül, melynek a korához képest csupán azért magasabb kicsit a gépigénye, mert az átirathoz a PS4/Switch változat volt az alap.
Halloween alkalmából nemrég behúztam a Shadows of the Damned PC-s portját is, amely szintén egy bármiféle szignifikáns változtatás nélküli átirat, mindössze 25 euróért teljes áron – ezzel pedig nem azt akarom sugallni, hogy a Red Dead Redemption portja is csak annyit ér, mint egy lényegesen kevésbé ismert és szűkebb rétegnek szóló horror-akciójáték átirata, de az is biztos, hogy nem 50-et.
A tesztelés közben annyi zavart még, hogy a játék alapértelmezésben bekapcsolt FSR-rel indult el, ami rögtön feltűnt a karakterek haján és egy-egy növényzetbeli artifactoláson – holott ennek semmi értelme nem volt, hiába Ryzen 5 3600 és Radeon 5600 XT pörög a búra alatt már négy éve, legmagasabb beállításokon, felskálázás nélkül még így is összejött 80-90 fps. Ezen felül igyekeztem elsősorban billentyűzet-egér kombinációt preferálni a teszt ideje alatt, amellyel nem akadt különösebb problémám – de néha-néha a beállításoktól függetlenül érződött olyan „rásegítés”, mint amikor a kontroller analóg karjai kapnak egy kis mesterséges igazítást egy-egy gesztus, mozzanat megkönnyítéséhez, érzékeltetve a konzolos örökséget.
Ezeken túl nincs sok más dolog, amit még elmondhatnék a porttal kapcsolatban. Végre PC-re került az első Red Dead Redemption. A modderek valószínűleg kevesebb, mint egy éven belül szebbé teszik majd, mint valaha (azon felül, hogy a főhőst kicserélik Thomas, a gőzmozdonyra), ha valakinek eddig kimaradt volna, vagy tizennégy év után sem tett még le arról, hogy PC-n is játszhat majd ezzel a játékkal, az nem fog csalódni, megérte várni rá. De jöhetett volna előbb. Nyújthatna a port egy kicsit többet. Vagy legalább lehetne kicsit olcsóbb. Mintha tizennégy évet vártál volna egy kedves barátra, mire az egy olyan kopott ruhában bukkan fel, amelyen bármennyire is örömteli a találkozás, újra és újra megakadna a tekinteted.
