Minden huszonhárom évvel ezelőtt kezdődött. 2002-ben a fél világ épp Grand Theft Auto III-lázban égett és rádöbbent, hogy akár egy egész várost is életre lehet kelteni teljes 3D-ben, szabadon bejárni minden zugát, autókat vezetni, lövöldözni, küldetéseket teljesíteni. Óriási élmény volt, még ha messze nem is tökéletes. Szóval 2002-ben, egy évvel a GTA III premierje után viszonylag csendben megjelent egy másik játék. Ez volt a Mafia: The City of Lost Heaven. Egy újabb példája annak, hogy egy egész várost, sőt, annak közvetlen vidéki környezetét bele lehet zsúfolni egyetlen játékba. Ráadásul ez a játék sok elemében jóval kifinomultabb volt az aktuális GTA-nál, elég csak a remekül megírt sztorira, az emlékezetes karakterekre és a még emlékezetesebb küldetésekre gondolni. Mindenki emlékszik a rajtaütésre a tanyán vagy még inkább a dögnehéz autóversenyre... Akkor talán még nem sejtette senki, hogy a Mafia nemcsak egy ikonikus játék lesz, de egy új, milliók kedvencének számító franchise alapköve is.
Ám a folytatásra rettentő sokat kellett várni, hiszen a Mafia II – tele ígéretekkel – csak 2010-ben jelent meg. Ez pontosan azt nyújtotta, amire számítani lehetett: ismét egy jól megírt történet remek karakterekkel, egy még izgalmasabb korszak, annak minden jellegzetességével. Újabb emlékezetes küldetések, mint az első rész epilógusa vagy a börtön. Bár elődjéhez hasonlóan ez sem volt tökéletes, de a rajongók imádták minden percét.
A franchise 2016-ra bővült trilógiává. A Mafia III-at egy akkor újonnan alakult stúdió, a Hangar 13 készítette. És bár voltak remek ötletei, a feldolgozott időszak is milliónyi lehetőséggel kecsegtetett, a játék finoman szólva sem tudott felnőni elődjeihez. Hibás döntésnek bizonyult, hogy a történetvezérelt játékmenetet szabadon bejárható világra cserélték, de voltak gondok az autózással, a lövöldözéssel és a lopakodással is. Arról nem beszélve, hogy itt valahogy sem a sztori, sem a szereplők nem működtek úgy, mint régen.
Itt tehetünk egy gondolatnyi kitérőt, hiszen a Hangar 13 2020-ban előbb dobott egy közepesen rossz remastert a Mafia II-höz, majd nem sokkal később egy zseniálisan sikerült, teljes értékű remake-et az első részhez Mafia: The Definitive Edition címmel. Utóbbival sokak szemében kiköszörülték a harmadik résszel vétett csorbát. A stúdió az ezt követő években, vagyis az elmúlt öt évben már egy új projekten dolgozott, amelyet csak tavaly lepleztek le. Ez a Mafia: The Old Country, amely nemrégiben landolt az áruházakban. Én pedig bele is vetettem magam a vadonatúj sztoriba, amely az előzetesek alapján egyszerre volt ígéretes, és vetett fel kérdéseket bennem.
Amint azt bizonyára mindenki jól tudja már, aki e sorokra egyáltalában kíváncsi volt, a Mafia: The Old Country címadása nem véletlen, hiszen egy előzménytörténetről van szó. Míg a franchise korábbi epizódjai rendre Amerikában játszódtak, és többnyire az ottani olasz közösség volt a főszereplő, addig a The Old Country az előbbiek gyökereit tárja fel.
Az események a XX. század hajnalán, az 1900-as években játszódnak, a helyszín pedig a mesés Szicília. Bár én a magam részéről örültem volna, ha valódi helyszíneket kapunk, de ez a szériának sosem volt sajátja, hiszen az előző részek is Lost Heavenben, Empire Bayben illetve New Boredaux-ban játszódtak. Ezek mind valamely valós amerikai nagyvárost imitálták. De visszakanyarodva Szicíliába, ezúttal is egy fiktív város és annak tágabb környezete lesz a játszóterünk.
Ez a városka San Celeste, amelyet egyébiránt már ismerhetnek a franchise rajongói: anno a Mafia II prológus epizódja történetesen éppen itt játszódott a második világháború idején. Most azonban az 1900-as évek elején járunk, és San Celestétől egy picit arrébb. Egy kiterjedt bányában kezdődik történetünk, ahol az ifjú Enzo Favara és legjobb barátja, Gaetano a Spadaro család által üzemeltetett bánya tárnáiban tengeti életét, mint kétkezi munkás. Meglehetősen zordak a körülmények, a biztonságra fittyet hánynak a bánya tulajdonosai, az emberélet itt fabatkát sem ér. Úgy is bánnak a munkásokkal, mint a rabszolgákkal: sanyargatják őket, alig kapnak valami kis pénzt és élelmet. Ráadásul a bánya egyre ingatagabb, rendszeresek a földrengések, a közeli Etna akkortájt meglehetősen aktív volt.
Az eseményekbe is épp akkor csöppenünk bele, amikor Enzo az egyik ilyen rengés következtében kis híján a nyakát szegi a tárnákban. Fellázadva a lehetetlen körülmények ellen, szembeszáll a Spadaro család egyik fiával, akivel késpárbajra mennek, majd lóháton elmenekül. Enzo később egy pajtában húzza meg magát, de Spadaro emberei rátalálnak, életét pedig csak az menti meg, hogy épp akkor bukkan fel a pajta tulajdonosa, Don Bernardo Torrisi, aki történetesen a Spadaro család egyik riválisa. Nem azért mentik meg Enzo életét, mert a jószívük hajtja őket, hanem mert Spadaro emberei betörtek a területükre, az efféle sértést pedig nem tűrhetik. Enzo pedig, ekképp meglovagolva szerencséjét, a Torrisi családhoz szegül napszámosnak.
Ahogy az a legtöbb maffiasztoriban lenni szokott, a szorgos, hűséges és egyébként talpraesett Enzo a ranglétra legalján kezdi pályafutását, trágyát lapátol és ládákat cipel. Ám idővel fokozatosan egyre fontosabb feladatokat bíznak rá, sőt, később már a Torrisi család bizniszébe is betekintést nyer. Ahogy telnek az évek, úgy válik Enzo előbb egy megbízható fogdmegből a család teljes jogú tagjává, aki már nemcsak dolgozik nekik, de fontos fogaskereke is a családi üzelmeknek. Mert persze senkinek ne legyenek illúziói: a Torrisi család sem több egyszerű gengsztereknél, akik basáskodnak a környéken élő gazdák felett, védelmi pénzt szednek be tőlük, pénzt hamisítanak, csempészáruval kereskednek, és minden egyéb bűncselekményben nyakig benne vannak, ami akkoriban Szicíliában előfordulhatott. Csak épp közben többnyire jól bánnak azokkal, akik hűségesek hozzájuk, illetve könyörtelenül eltipornak mindenkit, aki nem.
A sztori tehát a szokásos sablonra épül, éppen ezért már az első harmadában meg lehet sejteni azt is, hogy hol fog a mi drága Enzónk története kisiklani benne. Ettől függetlenül a narratíva végig érdekes és szórakoztató marad, ami pedig a játék egyik legnagyobb érdeme, hogy utánozhatatlan hangulatot eredményez. A XX. század eleji Szicíliát elképesztően jól ábrázolják a játékban, bár tény, hogy nekem nincs összehasonlítási alapom. De ha el kéne képzelnem a citromföldeket, a korabeli falusi életet, az ottani alvilág ténykedését, akkor pont valami olyasmit vizionálnék maga elé, mint amit a Mafia: The Old Country prezentál. Azon ismerősöm pedig, akinek van is némi kötődése az olasz néphez és kultúrához, maga is megerősítette, hogy a hangulat az csillagos ötös, neki pedig elhiszem.
Ami a játékmenetet illeti, egy picit felemás érzéseim vannak. Kezdjük azzal, hogy túl sok újdonságra, egyediségre vagy innovatív megoldásra ne számítson senki. Mondhatnám azt is, hogy minden, amivel a Mafia: The Old Country operál, már jól ki lett dolgozva más játékokban is. De félreértés ne essék, a játékmenet jól muzsikál, talán éppen azért, mert nem kísérletezik, csak jól bevált eszközöket használ. Ahogy azt a készítők már előre jelezték, a Mafia III-mal ellentétben, de az első két epizóddal összhangban ismét a narratíva van a középpontban, a világ pedig nem járható be teljesen szabadon, csak korlátozottan. Egyelőre nincs free ride mód, bár ez elvileg jönni fog hamarosan egy frissítéssel. A terep, ami közepes méretűnek mondható, valóban szabadon bejárható, de csak akkor, ha ezt valamelyik küldetés lehetővé teszi. Márpedig igazán csak valamikora 8–9. fejezet környékén jön el olyan pont, amikor nem ül mellettünk senki, nem üldözünk valakit vagy menekülünk valaki elől, hanem tök egyedül arra kocsikázunk, amerre mi akarunk (miközben persze ott virít a térképen a marker, hogy hova is kellene egyébként mennünk).
A játékteret igyekeztek megtölteni gyűjtögethető dolgokkal: újságokból és feljegyzésekből informálódhatunk a világ dolgairól, szent szobrokat és helyi történelmi ereklyéket gyűjthetünk be, de van egy rózsafüzérünk is, amelyhez medálokat szerezhetünk. Ennek jelentősége is van, de erről majd egy picit később.
A világ bejárásának három módja van. Gyalogosan, bár ez finoman szólva sem hatékony megoldás, csak a legtürelmesebbeknek ajánlott. Lóháton, ám ez nagyon gyorsan ki is kopik a játékból. Illetve autóval, ami nyilvánvalóan a leggyakoribb közlekedési formánk lesz. A sztori elején még egész sokat lovagolhatunk, ám amint egy picit feljebb lépünk a Torrisi család ranglétráján, már mi is urizálhatunk és mindenhová autóval fogunk járni (a sztoriban később még lesznek részek, amikor lóháton vagy szekéren fogunk közlekedni). Az autózásra nagyon odafigyeltek a készítők, saját bevallásuk szerint minden jármű autentikus, a hangjuk eredeti, a viselkedésük épp olyan, mint amilyen eredetileg lehetett. Én nem tudom, nem vezethettem még szicíliai lejtőkön és földutakon korabeli autókat, de egy picit költői túlzásnak érzem a készítők beszámolóját az autentikusságról. Legalábbis az, hogy a picit is gyorsabb autókkal már Sébastien Loeböt megszégyenítő farolásokkal veszem be a tűkanyarokat az Etna lankáin, vagy kaszkadőröket megszégyenítő ugratások után a kocsik sértetlenek maradnak, nekem picit gyanús...
Autókat vásárolhatunk is magunknak, illetve festéseket is szerezhetünk rájuk, de ennél mélyebb szerkesztési opciónk nincs rájuk – hozzáteszem, nem is kell. Hasonló a helyzet a lovakkal is, belőlük is több faj van jelen a játékban, választhatunk hozzájuk kantárt, fejdíszt, ilyeneket. Ám mivel a játékban elég hamar átváltunk róluk kocsira, nekem picit feleslegesnek érződnek, illetve az egész beléjük fektetett fejlesztői energiát feleslegesnek érzem.
Mint említettem, a rózsafüzérünkhöz is szerezhetünk medálokat. Ez a játékban egyfajta karakterfejlesztési rendszernek fogható fel, mert Enzo bizonyos képességeit befolyásolja, hogy éppen milyen medált helyezünk fel. Az egyikkel több pénzt szerezhetünk áldozataink vagy kis ládák kizsebelésekor, egy másikkal jobb lesz az autók irányíthatósága, megint egy másikkal nő a sebzésünk pengékkel vagy lőfegyverekkel, esetleg csendesebb lesz a léptünk lopakodáskor. És ezzel el is érkeztünk a játékmenet másik két fontos pilléréhez: a harcokhoz, illetve a lopakodáshoz.
Majd’ mindegyik küldetés tartalmazni fogja e két játékelem valamelyikét, gyakran mindkettőt. Nagyon sokszor kell belopakodnunk valahová, hogy ott elcsenjünk valamit, kiszabadítsunk valakit vagy likvidáljunk valakit. A lopakodás általában az őrök járőrözésének kifigyelésével jár, de van ösztönünk is, amely megjelöli a közelben lévő ellenséget. Általában, ha a sztori azt kívánja, hogy ne bukjunk le, de mégis, az game over. Ha nem kívánja és lebukunk, akkor meg jön a lövöldözés.
Az MI nem túl acélos, bár nem tapasztaltam olyat, hogy egy pontra csalva az összes ellenség sorban kilőhető lenne. Lopakodás közben hátulról csendben végezhetünk velük, a testeket pedig cipelni is lehet, bár nem nagyon fordult elő, hogy egy ott hagyott hullát kiszúrt volna valaki. El is lehet terelni az őrök figyelmét, esetleg egy bizonyos helyre csalni őket. Szóval a lopakodás tényleg a szokásos szisztéma alapján működik.
A tűzharcok során mindig legfeljebb kétféle fegyver lehet nálunk: egy pisztoly vagy lefűrészelt csövű puska, illetve egy karabély vagy puska. Fegyverből nem sok van a játékban, de érzésre azért így is elegendő a választék. Maga a harcrendszer nekem egy picit sutának érződött. Nem tudtam eldönteni, hogy szerencsétlen Enzo ennyire kancsal, a fegyverek hordanak ennyire félre, vagy ellenfeleimet faragták túl kemény fából, de gyakran közvetlen közelről is két-három golyó kell beléjük, mire méltóztatnak meghalni. Máskor meg ötven méterről lelőjük a legyet a kutya hátáról...
Az MI igyekszik nem belesétálni a célkeresztünkbe, hozzánk hasonlóan fedezékről fedezékre közlekedik, és próbál folyamatosan nyomás alatt tartani minket, de azért túl nagy kihívást még egy többszörös túlerő sem jelent. Pláne, hogy Enzo is képes arra a csodára, hogy akárhány benyelt ólomgolyó nyomát eltünteti egy kis gézzel...
Vannak kisebb-nagyobb bossharcok is a játékban, ezeket rendre mindig bicskával vívjuk. Ezek a közelharcok eleinte elég szórakoztatók, de nekem idővel kicsit unalmassá váltak. Van sima támadás, bökés, illetve kitérés és hárítás. Ezeket kell kombinálni, illetve lereagálni az ellenfél támadásait. Amit lehet hárítani, azt kontrázni is lehet, amit nem lehet hárítani, az elől ki kell térni, közben pedig kaszabolni és szurkálni kell, nagyjából ennyi az egész. Cserébe viszont egy-egy ilyen kis csetepaté egész látványos tud lenni, plusz érződik, hogy erre nagyon figyeltek a készítők. A játékban egyébként bicskából is többféle közül válogathatunk, ezek mind más bónuszt adnak a harcok során.
A Mafia: The Old Country az Unreal Engine 5-re támaszkodik, így a grafikára valóban nem lehet panasz. Aki a premier előtt is figyelemmel kísérte a játékot, az emlékezhet arra a kis felbolydulásra, amit egy kilenc perces gameplay-video okozott. Ebben ugyanis szabad szemmel is jól látható mértékű grafikai visszalépést fedezhettünk fel az első bemutatók részletességéhez képest, főként a karakterek fizimiskája terén. Nos, az a helyzet, hogy a játék inkább utóbbi állapothoz áll közel, vagyis valóban egy picit csúnyácskább, mint a legelső játékmenet-bemutatóban volt. De meg kell védenem, mert még így is egy meseszép játékról van szó.
A karakterek is teljesen rendben vannak, nem hiányzik Enzo homlokáról az a plusz egy-két hajtincs. Az animációk részletesek, az effektek szépek, de ami a legfontosabb: az összkép kiváló. Szicília elképesztően hangulatosan jelenik meg, már-már lemászik a képernyőről. A táj, a hegyek, a patakok, a kis falvak és farmok, a domboldalakon nyújtózó szőlősorok vagy citromligetek, az ősi romok. Tipikusan az a játék, ahol élmény csak úgy megállni és nézelődni. A városokban, piacokon, gyárakban pedig pezseg az élet, mindenki megy valahová, csinál valamit.
Az egyetlen dolog, amit a grafika terén negatívumként én meg tudok említeni, az az optimalizáció. A játék bizony hajlamos meg-megröccenni, ha nem pakoljuk alá a megfelelő vasat, illetve még azon is, ha nem élünk az olyan szemfényvesztésekkel mint a frame generation vagy a DLSS. Ezek nélkül 1440p-ben egy GeForce RTX 4070 Ti mellett sem hajlandó magából 40-60 fps-nél többet kisajtolni, ezek bekapcsolásával viszont azért vígan ellubickol 80-90 fps körül. Cserébe a frame generation olykor elég jól láthatóan maszatol körülöttünk...
Összességében a Mafia: The Old Country engem megvett kilóra. Ha össze kellene hasonlítanom a Hangar 13 eddigi két nagy dobásával, akkor egyértelműen inkább a Mafia: Definitive Editonhöz áll közelebb minőségben és nem a Mafia III-hoz. Látszik, hogy a stúdió tanul az utóbbinál elkövetett hibáiból és igyekezett elkerülni azokat. Persze a végeredmény így sem lett hibátlan, sőt. Bőven lehetett volna még csiszolni itt-ott a játékmeneten, tovább hangolni a gépigényt és grafikát. Vannak olyan visszhangok, amelyek szerint az angol szinkron erőltetett olaszsága inkább irritáló mintsem hozzáadna az élményhez. Én sajnos még csak szeretnék megtanulni olaszul, így engem ez kevésbé zavart benne. Végeredményben pedig az egész játék végtelenül hangulatos és szórakoztató. Ha valaki még vacillál, hogy beruházzon-e rá, annak csak azt tudom tanácsolni, hogy ha most még talán nem is, de az első adandó akciónál ne habozzon!
