Ha író lennék, aki szeretne egy millió plusz ezernegyvenkettedik krimit írni, akkor a legnagyobb valószínűséggel a XX. század első néhány évtizedét választanám időszaknak. Akkoriban még nem tették tönkre a hangulatot a modern tudományok, kütyük és eljárások. A detektíveket nem segítették a DNS-minták, nem volt mindig mindenki mindenhol nonstop elérhető telefonon, és végképp nem súgta meg nekik az MI, hogy miért Frici bácsi, a kertész volt a tettes. Akkoriban még a detektíveknek a puszta eszükre, dedukciós, logikai és megfigyelési készségeikre lehetett támaszkodni. És nem utolsósorban a XX. század első évtizedeinek semmi máshoz nem hasonlítható hangulata volt. Legalábbis most ezt gondoljuk róla. Éppen ezért, amikor felbukkant a színen egy kalandjáték, amely a ’40-es években játszódik, a sztori pedig egy magánnyomozóról szól, aki épp egy rejtélyes gyilkosság után nyomoz, naná, hogy felcsillant a szemem. Aztán arcul csapott a valóság, amint elkezdtem játszani a The Last Case of John Morley-val.
A történet valóban a ’40-es években játszódni, mi pedig a játék címében említett John Morley nyomozót alakítjuk. A sztori legelején egy másik ügyben valaki jócskán ellátja a bajunkat, majd ugrunk valamennyit az időben, hogy már aznap ébredjünk, amikor elhagyhatjuk a kórházat. Eleve nem vagyunk jó bőrben, de az is kiderül, hogy egyetlen barátunk és asszisztensünk is lelépett, mert épp férjhez menni támadt kedve. Le vagyunk gatyásodva, hiszen hosszú ideig nem tudtunk dolgozni. Szóval ha az élet leves, akkor mi épp villák vagyunk benne...
De aztán csak jön valami jó is (legalábbis mi ezt hisszük), amikor irodánkban felbukkan egy komor és kimért idős hölgy, bizonyos Lady Margarette Fordside, hogy a segítségünket kérje. Történt ugyanis, hogy valaki meggyilkolta az ő egyetlen kislányát, Elodyt a családi kúriában egy elátkozott éjszakán. A rendőrség semmit sem tudott kideríteni, végül egyszerű rablógyilkosságként zárták le az ügyet. De ő tudja, hogy nem erről van szó, a tettes pedig még mindig szabadlábon van. Na, ez eddig izgalmas ügynek tűnik – gondolhatnánk, csakhogy van egy kis bibi: a gyilkosságnak már húsz éve.
Miért várt húsz évet? Miért nem tett előbb semmit? Miért éppen hozzánk jött? Mit vár tőlünk ennyi év után? Ezekre a kérdésekre is keresgéljük a választ, miközben ténylegesen elkezdünk nyomozni a tragikus sorsú Elody ügyében. Nyomozásunk során több helyszínt is meglátogatunk, köztük a Fordside család kúriáját vagy egy elhagyatott szanatóriumot. Morley-val bejárhatjuk ezeket a nem kimondottan vidám helyeket, hogy nyomokat gyűjtsünk, majd elkezdjük lassan, de biztosan összerakni a gyilkosság kirakósának darabkáit.
És itt most meg is kell állnom egy gondolatra. Az egy dolog, hogy a játék technikailag rém amatőr (erről mindjárt bővebben is), de a sztori egyenesen olyan, mintha egy tizenéves Agatha Christie-rajongó firkálta volna. Olyan bődületes logikai hibák vannak benne, hogy nem is értem, mit gondoltak a készítők. A gyilkosság húsz éve történt, ám mikor mi ellátogatunk a kúriába, ott mindjárt egy rakás egymásnak ellentmondó dologba ütközünk. Ilyen az, hogy az egész épület olyan, mintha a gyilkosság csak tegnap történt volna. A tett helyszínén még vérnyomok, összetört bútorok vannak. Később a kúria mögötti üvegházban megtaláljuk a gyilkos kabátját, csizmáját, de még a gyilkossághoz használt kést is – mindet véresen. Arról nem is beszélve, hogy mindenfelé lábnyomok vannak a sárban – húsz év után! És mi a helyzet a rendőrökkel? Ők anno nem vizsgálták át a helyszínt? Nem találták meg a háztól öt méterre álló üvegházban az asztal közepén fekvő véres kést?! Ilyen és ehhez hasonló bődületes ökörségekkel van tele az egész sztori, amit így mocskosul nehéz komolyan venni és élvezni.
Sajnos hasonlóan amatőr a játék egész kivitelezése. A grafika finoman szólva is csúfos. A készítők próbálkoztak karkaterekkel is, de azok olyanok, mint a viaszbábuk, az animációk és mimika meg... Volt olyan jelenet, amikor egy karakter elnézett egy irányba, majd a narratíva szerint felénk fordulva ki kellett szúrnia. De a készítők ennek leanimálására sem vették a fáradságot, egyszerűen egy frame alatt átugrott a feje egyik pozícióból a másikba. A pályákat sejtelmes éjszakai holdfény próbálja meg bevilágítani, ami gyakorlatilag a pálya fölül érkező gigantikus fehér fénycsóvaként jelenik meg, mintha óriási reflektor világítana ránk. A pályák tele vannak láthatatlan falakkal, gyakran egy cserepet sem tudunk átlépni, ki kell kerülni, mert megakadunk benne. A játékban van futás (ami hasznos, mert egyébként az öreg Morley csak vánszorog előre), cserébe viszont a játék egy méterre előttünk dobálja be a tereptárgyakat.
A grafika tehát egyszerűen gagyi, de sajnos a játékmenet vagy a hangok sem muzsikálnak jobban. Rendszeresen futottam bele olyanba, hogy egy szituáció feltérképezése során softlockolt a játék. Ezeket a jeleneteket ugyanis a készítők által kitalált sorrendben kell végigvennünk, ha ettől eltérünk, a script egyszerűen szétesik, mi pedig bent rekedünk, csak a reload segít. A zenék alapvetően rendben vannak, cserébe viszont a hangeffektek... Morley léptei konkrétan a szabad ég alatt is visszhangoznak, mintha egy bálteremben lennénk...
Valahol sajnálom szegény John Morley-t meg úgy az egész róla szóló játékot. Mert bár a sztori totál sablonos, sem a játékmenetben, sem a kivitelezésben nincs a világon semmi egyedi vagy kreatív, ettől még ez lehetett volna egy tisztes iparosmunka. Nem jó, de legalább élvezhető. De nagyon nem az. Hiába dolgozik alatta Unreal Engine 5, a látvány botrányos, a játékmenetet súlyos hibák tördelik, a hangulatot pedig gyermeteg logikai hibák gyilkolják meg. Szóval, ha tényleg ez John Morley utolsó esete, akkor talán még mi jártunk a legjobban. Mert ebből köszönjük, de nem kell több.
