Húsz éve már, hogy az Arkane Studios, akiket a legtöbben a Dishonored-franchise kapcsán ismernek, elkészítették a Dark Messiah of Might & Magicet. Az akkor a Half-Life 2 alatt is dolgozó Source-motorra írt fantasy akció-szerepjáték azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy nemcsak meseszép volt, de mellé innovatív játékmenettel is bírt.
A nagy tudománya a fizikában rejlett, ugyanis ellenfeleinket le lehetett rúgni, ha egy peremen álltak, rájuk lehetett borítani tereptárgyakat, bele lehetett lökni őket csapdákba, fel lehetett gyújtani vagy épp lefagyasztani őket. Emellett a fegyverek használata is erősen fizikális volt, ami akkoriban kimondottan unikumnak számított. Bár a Dark Messiah mára joggal vált veterán játékosok anekdotáiban szereplő videojáték-klasszikussá, sosem kapott sem folytatást, de még csak manapság divatos remastert vagy remake-et sem. Pedig ha van játék, amit elég lenne csak a Source motorról egy mai, modern grafikus motorra átpakolni, akkor az épp a Dark Messiah.
De sebaj, ugyanis az az űr, amit e játék hagyott maga után, több stúdiónak is feltűnt. Az egyik ezek közül a Push On, akik 2024-ben jelentették be egy mocskosul látványos és hangulatos trailer kíséretében az Alkahestet. Ez mintha csak a Dark Messiah szellemi örököse lett volna. Bár a bejelentés óta már közel két év is eltelt, néhány (picit visszafogottabb) gameplay-trailert leszámítva alig lehetett hallani a játékról, a megjelenéséről meg még annyira sem. Van viszont egy másik projekt is. Ez a Paraglacial stúdiójában készülő Fatekeeper, amely bő egy évvel az Alkahest után, tavaly nyáron mutatkozott be. A projekt olyannyira ígéretes volt, hogy a THQ Nordic is felkarolta, az ő felügyeletük mellett készül a játék. Sőt, a korai változata néhány héttel ezelőtt meg is érkezett a Steamre. Én pedig, mint a Dark Messiah hű, és az Alkahest türelmetlen rajongója, azonnal rá is vetettem magam.
A Fatekeeper története egy fantasy világban, Solace-ben játszódik, amely egykor virágzó birodalom otthona volt. Ám sok-sok generációval ezelőtt balul elsült mágikus kísérletek, háborúk és kontrollálatlan hatalmi játszmák végül Solace pusztulásához vezettek. A nép egy része a kataklizma elől a föld alá menekült, ahol aztán olyan sokáig maradtak, hogy lassan feledésbe is merült számukra a felszíni világ. Ám egy nap mégis visszatalálnak a felszínre, amiből az ott maradt népek és köztük új konfliktus robbant ki. A játékosok egy egyelőre név nélküli druida vagy sentinel felett kapják meg az irányítást, aki maga is rendelkezik némi mágiával, illetve nem mellesleg elég jól forgatja a kardot vagy más fegyvereket is. Célja a korai változatban összecsipegethető sztorimorzsák alapján, hogy kiderítse, mi is történt pontosan, ami Solace pusztulásához vezetett, illetve megmentse azt a további hanyatlástól.
Az első, ami a Fatekeeper elindítása után feltűnhet az egyszeri játékosnak, az a tényleg szemkápráztató látvány. Ez elsősorban a környezetre értendő, amely olyan részletességgel jelenik meg, amilyet én még más játékban sosem láttam. Sehol egy 2D-s textúra a talajon, mindent kavicsok, gyökerek, növények borítanak. A távolban magasodó sziklatornyok monumentálisak, a közvetlen környezetünk pedig olyan szép, hogy szinte lemászik a képernyőről. Ehhez társulnak még korrekt fény-árnyék effektek is. Cserébe a karakterek már nem ennyire részletesek, de ez még változhat az early access során. Félreértés ne essék, a szereplők sem csúnyák, sőt. Csak épp az environment olyan döbbenetesen részletes, hogy feltűnik, hogy ők nem annyira. Először éreztem azt, hogy az Unreal Engine 5 azt teszi, amire kitalálták.
A játékmenet, ami miatt a legtöbb Dark Messiah-rajongónak azonnal a kívánságlistája csúcsára kerülhetett a Fatekeeper, egyelőre nem a legkidolgozottabb, de az már ennyiből is érződik, hogy az alapok elég erősek. Karakterünk közelharci fegyverekkel és mágiával harcol. A felszerelése nagy részét a pályákon lehet felszedni, ahogy növényeket is, amelyekből buffokat adó főzetek kotyvaszthatók a táborhelyeken. Két küldetés között egy Haven nevű főhadiszálláson pihenhetünk meg, itt is tudunk menteni, új küldetésekre indulni, társainkkal (később lesznek elvileg többen is) kommunikálni és hasonlók. A játékmenet leginkább a pályák felfedezésére, a már említett nyersanyaggyűjtögetésre, valamint a harcokra épít. A csaták jellemzően inkább arénákban zajlanak, bár néha-néha bele lehetett futni semlegesebb helyeken is ellenségekbe.
Maga a harcrendszer nagyon próbál hasonlítani a sokat emlegetett Dark Messiah-ra, ám egyelőre nekem jóval nehézkesebbnek érződött. Persze simán lehet, hogy csak a Dark Messiah emlékei szépültek meg húsz év alatt. Az viszont biztos, hogy egyelőre még van hova fejleszteni a csatákat, mert a kardok és más fegyverek hatótávja nem igazán becsülhető meg pontosan. Azért némi gyakorlás után rá lehet érezni a dologra, onnantól pedig egész jól tud működni a támadás, blokkolás, kitérés elemekből építkező rendszer. Ezt még megfűszerezhetjük néhány varázslattal, köztük tűzlabdával és fagyasztással. Egy megdermesztett, tehetetlen ellenfelet belerúgni egy kútba pedig kimondottan felemelő érzés.
Nagyon érződik a Fatekeeperen, hogy még early accessben van, ami nagyjából 2–3 órányi játékidőt kínál. Ám az is érződik rajta, hogy már most piszkosul erős alapokkal rendelkezik, amelyre türelemmel, odafigyeléssel és nem kapkodással egy zseniális fantasy akció-szerepjátékot lehet építeni. Ez most a teendője a Paraglacial stúdiónak, a THQ Nordickal a hátuk mögött pedig a stabilitásuk is meglehet hozzá, hogy ez beteljesítsék. Ha így lesz, az Alkahest felkötheti az ágyékkötőt.
