Ne maradj le híreinkről és cikkeinkről, kattints ide, és állítsd be saját forrásként a PlayDome-ot!
Jó ideje már, hogy kinéztem magamnak a Bellwrightot, de mindezidáig elriasztott a korai hozzáférés címkéje, amin az sem segített, hogy a játék már két éve ebben az állapotban leledzik. Pedig a játékmenet-videók és az előzetes leírások ígéretesnek tűntek. Talán emiatt is csaptam le egyből a konzolos megjelenés kapcsán érkezett tesztpéldányra... ami után alaposan meg is lepődtem. A játék ugyanis a bő két évnyi early access státusz után már PC-n is késznek érződik, nincsenek benne bugok, nincs arcpirítóan kevés tartalom, tehát szó sincs arról, hogy a korai hozzáférés címkéjét kifogáspajzsként tartanák maguk előtt a fejlesztők.
A Bellwright első és második ránézésre is a Medieval Dynasty és a Mount & Blade szerelemgyerekének tűnik, és ezzel nem is járunk messze az igazságtól. A játék ugyanis érdekes keveréke az RPG-knek, a kolónia- és településmenedzselgetős, automatizálós játékoknak, valamint a középkori kardozós-íjazós, egységeknek parancsolgatós katonai „szimulátoroknak”.
Van egy kerettörténet is, ami teljesen felejthető. A lényeg az, hogy egy meglehetősen nagy, nyílt világú térképen kell győzelemre vezetnünk egy lázadást egy zsarnok királynő ellen, falvakat alapítva és felszabadítva, banditákkal és vadállatokkal harcolva, miközben először csak néhány, majd később több tucat, végül több száz katonát kell irányítanunk. Ehhez persze erős hátország kell, ahol a parasztjaink (egyben katonáink) fegyvereket kovácsolnak, vályogot lapátolnak, zsályát szednek, húst sütnek és még megannyi más munkát végeznek – és ha jól szerveztük meg a településünket, akkor remélhetőleg teljesen önállóan, a mi minél kevesebb személyes beavatkozásunk nélkül.
A telepünk igazgatásához rengeteg segítséget kapunk, beállíthatjuk, hogy ki milyen munkát részesítsen előnyben, például lehetőleg ne az főzzön, aki csak a favágáshoz ért, és ugyanígy az épületeknél is beállíthatunk fontossági sorrendet. A parasztok elégedettsége rendkívül fontos: teli gyomorral bármeddig elmenetelgetnek mellettünk, viszont az éhínséget rosszul viselik, de még akkor is húzzák a szájukat, ha látják, hogy a falunkban csinos kis faházak állnak, de nekik még nádból és sárból készült kunyhókban kell lakniuk.
Egyébként éhen halni nem lehet, de ha nincs ennivalónk, akkor mi magunk is csak vegetálni tudunk, változatos ellátás mellett viszont több életerőnk van, messzebbre tudunk sprintelni, hatékonyabban dolgozunk, harcolunk, sőt még tapasztalati pontokat is gyorsabban gyűjtünk – és ez vonatkozik a parasztjainkra is. Még azt is beállíthatjuk, hogy milyen fegyvereket és pajzsokat kapjanak fel, ha kapát-kaszát eldobva kell szembeszállni az ellenséges portyázókkal.
Alattvalóinkat általában a szomszéd falvakból verbuválhatjuk, amennyiben jó a kapcsolatunk velük, és elég renownnal, azaz elismertségi ponttal rendelkezünk. Ez utóbbit küldetések teljesítésével, vagy akár banditák és vadállatok leölésével szerezhetünk. Ha elég nagyra nőttünk, akkor megpróbálkozhatunk az első falu felszabadításával, amivel ki is robbanthatjuk a szabadságharcunkat.
Nagyjából ez tehát a játékmenet dióhéjban. A Bellwright két év early access után tökéletesen egyben van, és a tartalomra sincs panasz, akár holnap ki lehetne adni a végleges PC-s verziót. Száz meg száz küldetés, craftolható eszköz, fegyver, szerszám vár ránk, rendes kutatási fával, ahol még az ásót is fel kell találnunk. Engem nagyon beszippantott a játékmenet, a hangulat, szerintem ilyet se írtam még korai hozzáféréses játéknál, de akinek tetszik, az nyugodt szívvel megveheti a Bellwrightot.
