Találtam és megdöbbentő.
Több ország csak azért áll állítólag Amerika mellé mert félnek hogy kikerülnek a későbbi
olajbirtoklók kedvezményezetti köréből.
Az Egyesült Államok elsősorban Irak vegyi, biológiai és nukleáris fegyverkezésével, Amerika vagy a közel-keleti térség esetleges fenyegetettségével indokolja egy katonai fellépés szükségességét. Irak „házon belüli”, állami szintű terrorizmusa, a politikai, etnikai, vallási kisebbségek kíméletlen üldözése és kínzása nem szerepel a kiemelten felsorolt okok között, holott emberjogi szervezetek évtizedek óta figyelmeztetnek az iraki diktatúra kegyetlenségére.
A Fehér Ház nemrég küldte meg a kongresszusnak Az Egyesült Államok új nemzetbiztonsági stratégiája című, konzervatív megfigyelők szerint is agresszív dokumentumot, amely szerint Amerika szükség esetén, biztonsági okokból kész ENSZ-meghatalmazás nélkül is fellépni a terrorizmus ellen. A 33 oldalas okmány részletesen elemzi azokat az „univerzális értékeket”, amelyekre alapozva az USA létrejött, és amelyek védelme ma is szükségszerű. Ilyen a politikai, gazdasági, gondolat- és hitéleti szabadság, a demokrácia, az emberi méltóság, a szabad vállalkozás, a tulajdonhoz való jog. A dokumentum Amerika biztonságát ezen alapvető jogok globális megvalósulásához köti.
Mindez a hagyományosan izolacionista amerikai ókonzervatívok szerint nem jelent mást, mint hogy Bush a törvényhozástól kér felhatalmazást a „világ csendőre” szerepre. A Bush-párti neokonzervítvok viszont arra hívják fel a figyelmet, hogy Amerika többször is háborúzott muzulmán közösségek biztonsága, felszabadulása érdekében (Bosznia, Koszovó, Afganisztán). Washington mindenesetre nem az emberi jogokra, hanem a katonai fenyegetettségre hivatkozva készül fellépni Irak ellen.
Az Amnesty International (AI) főtitkára, Irene Khan a napokban közleményben utasította vissza, hogy Amerika az emberi jogokra – valamint az iraki helyzetről szóló AI-riportokra – hivatkozva támadja meg Irakot. A nemzetközi szervezet álláspontja szerint „ismét szelektíven használják egy ország emberi jogi helyzetét annak érdekében, hogy katonai akciókat legitimizáljanak vele.” Az AI emlékeztet arra, hogy a nyugatot hidegen hagyták az 1980-ban kezdődött iraki–iráni háború idején tapasztalható iraki jogsértések éppúgy, mint a kurd civilek tízezreinek 1988-as lemészárlásáról kiadott AI-jelentések. Egy katonai akciónál elsősorban a civil lakosság életére és biztonságára kellene figyelni, márpedig a korábbi katonai beavatkozásnak, az öbölháborúnak túlságosan is sok civil áldozata volt – állítja az AI, amely elsősorban új menekülthullámtól, humanitárius katasztrófától, élelmiszer- és gyógyszerhiánytól fél egy amerikai katonai fellépés esetén.
Emberjogi szervezetek, mint az Amnesty International, a Human Rights Watch és a Freedom House valóban évtizedek óta figyelmeztetnek, az ENSZ emberi jogi bizottsága pedig tavaly határozatban ítélte el, hogy Szaddám Huszein rendszerében általánossá vált a politikai ellenzék, a másképp gondolkodók, a vallási és etnikai kisebbségek, a nők üldözése, a lefejezések, tömeges kivégzések (úgynevezett „börtöntisztogatási” programok keretében), emberek tízezreinek rejtélyes „eltűnése”.
Az ENSZ, az amerikai külügyminisztérium és a nemzetközi emberi jogi szervezetek helyi információkra alapozott jelentései, riportok ezrei támasztják alá, hogy Irak nem csupán a nemzetközi terrorizmus infrastrukturális és anyagi támogatója (például 25 ezer dollárt fizet minden öngyilkos palesztin merénylő családjának), de leginkább saját határain belül intézményesítette a terrort.
Az 1968-ban puccsal hatalomra jutott Ba’ath Szocialista Pártnak 1991 óta formálisan is teljes az egyeduralma, akkor született törvény a többi politikai párt betiltásáról. A 22 milliós országban tilos a szabad szólás és a szabad vallásgyakorlás, a nyomdák, a sajtó és az elektronikus média is az egypárt kezében van. A valódi végrehajtó hatalom az 1979-ben elnökké választott Szaddám elnök és rokonsága által irányított Forradalmi Parancsnokság Tanácsáé, az általa irányított biztonsági erők hurcolják börtönökbe az ellenzéki (vagy annak tartott) demokrata, kommunista, síita muzulmán vagy kurd nemzetiségű polgárokat, puccs előkészítésével gyanúsított katonatiszteket. A bírósági tárgyalások sokszor teljesen önkényesek, nyilvános kontroll nélkül zajlanak. Az AI jelentése szerint évente több száz politikai foglyot végeznek ki Irakban.
Irakban halállal büntetik a prostitúciót, a homoszexualitást, az incesztust és a nemi erőszakot. Ehhez képest az emberi jogi szervezetek arról számolnak be, hogy a bebörtönzött nőket rendszeresen bántalmazzák és megerőszakolják.
Bár az ideiglenes alkotmány tiltja, napirenden van a szisztematikus kínzás: az iraki börtönökben és a titkosrendőrség épületében elképzelhetetlen kegyetlenséggel bántalmazzák a foglyokat. Egy 1994-es rendelkezés óta legalább 30 minősített bűntett (lopás, „javak monopolizálása”, a hadseregből való dezertálás stb.) elkövetéséért botokkal és ostorral való verés, elektrosokk, körömletépés, nemegyszer csonkítás, testrészek amputációja jár. Volt, akinek cigarettát égettek a testén vagy jelet égettek a homlokára.
A politikai ellenzék mellett a lakosság legalább 60 százalékát kitevő síita többség van üldözésnek kitéve – írják a nemzetközi szervezetek jelentései. A rezsim a kurd nemzeti törekvések mellett a kurdokkal is hadilábon álló muzulmán befolyást ítéli a legveszélyesebbnek. A vezetés nem tesz különbséget a valóban fegyverrel harcoló, szélsőséges gerillák leverése és a békés, hívő emberek vallásgyakorlása között. A bebörtönzéseken túl a biztonsági erők többször is megszentségtelenítettek síita mecseteket és szent helyeket, ellenőrzésük alatt tartják a vallási irodalom kiadását. Az elmúlt évtizedben többször volt példa a muzulmán lakosság kényszerű ki- és áttelepítésére, kivégzésére. Ugyancsak elnyomás alatt tartják a szunnita és keresztény kisebbségeket, valamint a kisszámú zsidó közösséget.
Irak 1980-ban megtámadta Iránt, a nyolc évig tartó háború 150 ezer iraki életébe került. A háború utolsó szakaszában az ország északi, hegyvidéki részein élő (részleges autonómiát kapott) kurd lakosság területeket foglalt el, nem számolva azzal, hogy az Iránból visszavonuló csapatokat a diktátor azonnal északra irányítja. A Szaddám unokatestvére, Ali Hasszán al-Madzsid irányítása alatt álló hadsereg nem ismert kegyelmet: 1987 tavasza és 1988 szeptembere között, az Anfal hadművelet keretében kurd, türkmén és asszír falvak százait rombolták le, az ott lakók egy részét elüldözték, teherautókkal távoli falvakba, lágerekbe deportálták. 300 ezer embert vegyi fegyverekkel, napalmbombákkal irtottak ki. A genocídiumról tömegsírok és 18 tonnányi (!) lefoglalt dokumentum tanúskodik. A kurd lakosság üldözése, mesterséges „arabizációja” azóta is tart.
A Human Rights Watch többször próbálta meg a nemzetközi közösség, az ENSZ és egyes tagállamok segítségét kérni ahhoz, hogy Szaddámot a hágai Nemzetközi Bíróság elé citálják népirtás vádjával – mindeddig hiába. A németországi Veszélyeztetett Népek Társaságának számításai szerint Szaddám uralkodása eddig egymillió ember életébe került.
"A könnyebbik út mindíg el van aknásítva"
(lsd. Szólásszabadság élt 12 évet topic) - kirobbantott egy picike kis háborúcskát. Ott senki sem merte megállítani.
