Háborús filmek és a valóság

Nyílpuska esetében még érteném, de WW egy kétkezes karddal hadonászott (illetve mikor-mivel, köszönhetően a bakiknak )

Lehet, hogy azért hordták, mert a lézer alapesetben két-három embert is átégetett volna, így a ruha megfogta annyira, hogy csak az els[ emberben erejét vesztette, de az mindig bele is halt. Lehet, hogy így védték az embereiket?

Jóóó, de az "léjzer gan", ki tudja, hogy mire lenne képes a valóságban

Amikor kicsi voltam, én meg azt nem értettem, hogy a birodalmi gárdisták minek hordják azt a fehér páncélt ha semmi ellen nem véd... (ja bocs, most a Csillagok háborújára gondoltam, ha nem volt egyértelmű...)

A Rettenthetetlen csatáival csak az a bajom, hogy WW, minden gond nélkül csonkolja egy lemezpáncélos tag lábát, illetve nyakaz le egy láncinges fazont. Ha ilyen könnyedén vágtak át több réteg páncélt, akkor miért hordták őket??

Bocsánat, amiért beleszólok a topicba, de hátha kíváncsi valaki az én véleményemre is.
A középkori hadviselést és hadtechnikát tanulmányozom már hosszú évek óta, ugyanakkor nagyon érdekel minden, ami a harcászattal kapcsolatos, nem csak a középkorról, hanem a két világégés vagy egyéb jelentősebb háborúról legyen is szó. Ebből kiindulva szeretek betérni egy-egy jó háborús moziba, az más kérdés, hogy általában mindig keserű szájízzel és alapos hiányérzettel távozom. Még nem találkoztam nagyon jó (tökéletes, azaz hibátlan) filmmel, csak olyannal, ami valamit meg-megmutatott, némi bepillantást engedett - de a lényeg mindig rejtve maradt. Igaz, nem szabad elfelejteni, hogy ezek mégis csak filmek. Azaz a háború bemutatása szórakoztatást szolgál, egyfajta pénzügyi befektetés, üzlet. Nem az az elsőcélú elvárás, hogy élethű legyen, hanem az, hogy minél több embert ültessen le a moziba. És a cél érdekében bizony kénytelenek a rendezők és a producerek (no meg persze a haditechnikai tanácsadók) kompromisszumokat kötni. Az amerikai filmek ebben élen járnak, na de ugyan – kérdem én -, ma melyik ország képes felvenni a harcot a hollywoodi sikertörténetekkel? A németek ugyan megmutatták, mire képesek (pl.: A tengeralattjáró, Sztálingrád), de nem véletlen, hogy ezek a filmek igazából csak Európában voltak sikeresek, az igazi nagy piaccal bíró USA-ban nem. Na de ugyan mit is vártunk egy olyan országtól, amelyik földrajzi fekvéséből adódóan soha nem élt át megszállást vagy bombázást, és amelyik egyik háborúban sem szenvedett jelentős emberi veszteséget? Az ilyen filmeket sosem érthetik meg. Ezért nem is jó üzlet számukra, ergo ne is várjunk ehhez hasonló alkotásokat. Bár a szeptember 11-ei WTC-támadás után mintha némi változást lehetett volna érzékelni. Elég csak a Sólyom végveszélyben c. filmre gondolni, ahol végre felmerték vállalni, hogy nem ők győztek, nem mentették vagy váltották meg a világot, és be merték mutatni egy harc kegyetlen és véres valóságát.

Ugyanakkor persze az amerikai filmeknek megvan az a sajátságos menete, ami miatt a néző joggal érezheti úgy, hogy szinte „egy kaptafára készültek”. Mindenhol meg kell, hogy jelenjen ugye legalább egy csillagsávos lobogó, előre tudjuk, hogy az fog elesni, aki a családjáról beszél, ne adj isten még fényképet is mutogat róla, és minduntalan visszaköszönnek a „haza”, a „bajtársiasság” és a „demokrácia eszményének őrzője” kifejezések ill. ezeknek szinominái.

Na és persze hajlamosak a történelmet saját szájízükre formálni. Elég csak Az angol betegre vagy a Schindler listájára gondolni. Az utóbbi például hiába hatalmas remekmű Spielbergtől, ha Oscar Schindler valódi személyétől olyan messze állt, mint Makó Jeruzsálemtől. Balga, aki azt hiszi, hogy ez a „hős”, már a háború kitörésétől a zsidók megmentéséért áldozott volna.

Amit személy szerint én minden filmből hiányolok, az maga a harc, a kézitusa valódi brutalitása. Bár az is igaz, ha ezt bemutatnák, inkább horrorfilmre lehetne jegyet váltani. Az ó- és középkori feljegyzésekből tudjuk, hogy a csaták vége fele bizony szó szerint bokáig gázoltak a harcosok a felázott földön (a kiömlő halottak ezreinek vérétől iszapossá vált), amik bizony nem órák alatt zajlottak, mint ahogy a filmek sugallják, többnyire csak a Naplemente szakította félbe az ütközeteket. És bizony a csaták után a hullafosztogatók mindenkit felkoncoltak, hogy az esetlegesen lenyelt érméket vagy ékszereket a gyomrokban megtalálják. Nem hiába terjedt annyira a vérhas és a pestis. Nagyobb csaták után hetekig nem lehetett inni a közeli kutakból, és a folyók, tavak vize napokig piroslott.

Úgyhogy a jó filmeket a rossz filmektől csak az egyéni ízlésvilág különbözteti meg. Hűséget pedig csak a dokumentumfilmekben lehet keresni. Semmi sem adhatja vissza a harc kegyetlen, lélekromboló hatását, csak maga a valóság. De reméljük, fülünk mellett elsuhanó golyókat, lövészárokban megbúvó, a saját épelméjűségét és életét féltő emberek látványában nekünk soha nem lesz, és ne is legyen részünk.

Mindenesetre azért vannak nagyon gagyi hollywoodi filmek. Pl. Pearl Harbor, a Hazafi vagy a Ryan közlegény megmentése. A Ryan közlegény megmentése a partraszállás után szinte a nézhetetlen limonádét súrolja, Tom Hankset nem tartom annyira jó színésznek, hogy ilyesféle szerepekben tetszelegjen. Kár, hogy pont akkor vetítették a mozikban, mint az Őrület határán (eredeti címe szerint a Vörös vonalon túl), mert így sokan lemaradtak egy igazán jó háborús filmről. A Fegyverek szava nem tetszett, bár Cage nagy kedvencem. Ha már II. világháború, akkor Sztálingrád, A tengeralattjáró, Corelli kapitány mandolinja (itt csupán háttérként jelenik meg a háború, de nagyon kellemes mozi), az Ellenség a kapuknál, és Az elit alakulat. No meg persze a nagy klasszikusok. A topicban sokan felvetették a Tigrisek hiányát. De nem szabad elfelejteni, hogy a németek veresége olyan nagymértékű volt, hogy egyetlen ép Tigis harckocsit sem zsákmányoltak a szövetségesek, és összesen (ha emlékezetem nem csal) négy Tigrist tudtak múzeumok számára begyűjteni. És ha már topic, a Sólyom végveszélyben kapcsán valaki felvetette, hogy képtelenség, hogy a kommandósokat alig-alig találták el. Nos, aki emlékszik az 1993-as híradókra, az tudja, hogy a film nagyon is valósághű, és aki volt katona, és lőtt kalasnyikovval, tudja, hogy száz méteren túlra célba lőni igencsak nehézkesnek mondható… Vállra tartva, célozva, merthogy akkorát üt, hogy aki nem vigyáz, könnyen a vállcsontja bánja. Tipikus orosz termék.

A Rettenthetetlen még tetszett, bár a valódi William Wallace személyétől ez a mű is igencsak elrugaszkodott. No meg persze a csatajelenetekről, ami a tömeget helyezte előtérbe (jó, rendben, a lovasságot 17 lovas testesítette meg, és a nehézlovasságról „lemaradt” a teljes páncélzat), de az, hogy a két sereg, mint két csorda csapott össze… Nevetséges.

Ajánlanám még nektek a Háborús fenevad című filmet, egészen jó mozi. Bár régebbi film, és az oroszok afganisztáni háborújáról szól (eltéved egy harckocsi), tanulságos.

És amit még ajánlanék, az a könyv. Egy film sosem lesz képes mindazt visszaadni, amire egy könyv képes. Elég csak Az elit alakulatra gondolnom, könyvben sokkal érthetőbb és jobb, mint a filmen, bár a filmesek törekedtek a valósághoz. És olvasni sokkal jobb. Nagy és örök kedvencem Leon Uristól a Meghalsz, tengerész! (új kiadásban Csatakiáltás címen). Tengerészgyalogság, hatodik, a „nyalókás” hatodik ezred.

Elnézést a hosszúra nyúlt bejegyzésért!

Timur Lenk