Milyen könyvet olvastok mostanában?

Ablonczy Balázs - Ismeretlen Trianon

Azt hiszem, egészen kivételes, amikor egy jó képességű kutató képes megtalálni azt a vékony vonalat, amin végigtáncolva úgy alkot olvasmányos, alapvetően populáris ismeretterjesztő jellegű művet, hogy a rigorózus tudományos igényesség mindvégig ott húzódik a háttérben észrevétlenül, de egy percig sem eltűnve, mint valami jó pincér. Az Ismeretlen Trianon-t úgy olvastam végig, hogy az apróbb személyes befűzéseket nem éreztem tolakodónak, a gondolatmenetet tudálékosnak, a színesítő "esettanulmányokat" öncélú "Kecskeméten épp ez került elő a levéltárból, úgyhogy ezt rakom be"-típusú oldalszám-pörgetésnek, hanem mintha összességében egy már-már regényszerű olvasmányélményt kapnék, ami mindamellett, bár a kurrens kutatási eredményeket fűzi láncba, nem fél diszkréten, de időről időre élni a "nem tudom"-mal sem. Amit viszont tud, azt úgy ötvözi a szövegbe, hogy a könyv végén döbbentem meg, hogy a ~260 oldala úgy egyébként mintegy 180 tételes forrásjegyzékkel operált.
A szerző esetében úgy gondolom, a Trianon 100 kapcsán a jó ember került a jó időben a jó helyre, és ez - amellett, hogy eredményes - nagyon fontos. A műve minden különösebb felhajtást mellőzve csavart egyet az időszakhoz kapcsolódó percepciómon, amellett egy kicsit megnyugtat, hogy Magyarországon továbbra is létezik ilyen színvonalú történetírás, noha ...noha ennek a mondatnak a maradéka a politika topicba kívánkozna.
Négyezer forint. Abszolút igen.



Myke Cole - Legio a phalanx ellen

A fenti könyvvel ellentétben a "tudományos rigorózusság" itt megbicsaklik, ugyanakkor a szerző eleve azzal indít, hogy elsősorban katonai (és fikciós írói) pályáról érkezik és arra tesz kísérletet, hogy hat nagyobb ütközeten keresztül párhuzamba állítsa és elemezze a "nyugati" legionárius-, és a "keleti", bizonyos szempontból a hellenisztikus gyalogos hadkultúra csúcsának tekinthető makedón típusú falanxhadviselést. Úgy gondolom, önmagában az "amatőröknek" van helyük a történettudomány környékén, a(z ellenőrzött és szervezett) fémkeresőzéstől a kísérleti régészetig. Az ókor ilyen szempontból különösen kedves a számomra, mert elég sokat tudunk róla ahhoz, hogy legyen egy szilárd ismereti keretrendszerünk, de elég keveset ahhoz, hogy a keretet nem kis részben racionális meggondolások és következtetések legyenek kénytelenek feltölteni, viszonylag tág teret adva a diszkussziónak.
Pluszpont tehát, hogy Cole szintén alkalmazza a "nem tudjuk"-ot. Az is érthető, hogy ezzel együtt sem háromszáz oldalnyi bizonytalankodást próbál meg eladni, mégis helyenként úgy érzem, hogy ahol egy-egy dilemmánál számba veszi az eshetőségeket, néhol nem ad sokkal több indoklást a választása mellett, minthogy "nekem ez az eshetőség jobban tetszik". Más esetben is furcsállom, ahogy keresztülszüremlik a személyisége a szövegen, például kezdetben levezeti, hogy a személyes harci tapasztalatai mennyiben relevánsak és mennyiben nem azok a könyv témáját illetőleg, majd viszonylag komoly figyelmet szentel annak, hogy az ókori tiszti-, és (mai fogalmaink szerint) altiszti rendfokozatokat megkísérelje a kortárs amerikai rendszernek megfeleltetni. Miért nem elegendő az alakulatok létszámát adni meg? Passz. Másik ilyen példa, ahol egy esetben a hadisarc számításánál (III. Antiokhosz, Magnészia) egy fél oldalon keresztül ragozza, hogy az adott súlyú ezüst mekkora mennyiség kortárs mértékegységgel mérve, illetve a jelenlegi árfolyam szerint az adott fizetési tételek hány dollárnak feleltethetőek meg, és úgy egyébként mennyibe kerül ma egy F-35-ös vadászgép.
...majd nagyon helyesen hozzáteszi, hogy figyelembe kellene venni a vásárlóerő-paritást is, így - idézem - "legyen elég annyit mondanunk, hogy...", és ír egy teljesen más nagyságrendű összeget. Magyarán a teljes előző fél oldalas okfejtés információtartalma lényegileg nulla.
Néhány egyéb kritikai észrevételem is van, pl. míg Ablonczy minden esetben az "XY. kiváló Z. tanulmánya óta tudjuk..."-kal él, addig Cole legfeljebb a "néhány kutató úgy gondolja, hogy..., de..."-ig jut el. (Ilyesmivel mondjuk egy Kertész István kaliberű szaktekintélynél is szembesültem mondjuk "A görög-római hadművészet fejlődése" c. munkában, úgyhogy a mai napig nem tudom, kinek az ablakát kell bedobni féltéglával olyan alapvető hibákért, mint pl. az íj és a nyíl fogalmainak a keveréséért.) Mondhatnánk, hogy ismeretterjesztő műnél nem kell "teleszemetelni" forrásokkal és megtörni a flow-t, de épp az előbbi könyv mutatja meg ragyogóan, hogyan lehet (és kell!) ezt elegánsan csinálni. Ennek hiányában, ha a néhány elejtett "néhány kutató..." félmondat nem tűnne fel, az embernek az a benyomása támadhatna, hogy Cole elolvasta Appianoszt és Plutarkhoszt, és leírta a magánvéleményét. Igazság szerint a könyvet viszont tulajdonképpen jobbnak érzem, mint amennyire valahol "lehordtam" az előbbiekben, épp azért, mert érezhetően önmagát sem kívánja kinyilatkoztatás szintjére emelni, és bár az illő kételkedések köre után markáns, amolyan amerikaias magabiztossággal csap bele az anyagba, mégis érezhető, hogy a szerző nem kívánt félmunkát végezni, komolyan foglalkoztatta a téma és mintha különösebb prekoncepciók és elfogultság nélkül próbált volna valamilyen eredményre jutni; mindez pedig azt eredményezi, hogy érzésem szerint - ha nem is mértékadó monográfiát tett le az asztalra, de - úgy sikerült egy érdekes, aránylag korrektül megírt ismeretterjesztő művet alkotni, hogy közben nem ássa bele hatalmas és/vagy nyilvánvaló marhaságokba önmagát. Végeredményben élveztem a könyvet és nem fogom szégyellősen rejtegetni a polc mögött a kötetet.
Az ötezer-ötös árcédulát... igen, azt mondjuk lehet.