Hogy gazdaságilag/pénzügyileg miért kellene változtatni és hogy ez Európában miért nem fog menni.
"Gyorsan egyértelművé vált, hogy a fundamentális kihívásokra kétféle válasz adható. Az egyik, hogy új piacokat kell keresni: vagy ott, ahol az emberek már sok futballt néznek, de a vásárlóerejükben még van puffer (ergo tudnak a jelenleginél többet fizetni a tartalomért, mint például Észak-Amerikában, vagy Ausztráliában), vagy ott, ahol a fizetőképes kereslet volumene is növelhető (mint például Kínában), amellett, hogy fokozatosan lehet majd egyre több pénzt legombolni a fogyasztókról.
A másik, hogy át kell címkézni és márkázni a terméket – mondjuk úgy, hogy 2×45 perc helyett más struktúrában játsszák majd a meccseket. Hosszabb lesz a félidő, több a csere, elviszik a meccseket Thaiföldre és Mexikóba, a TV-nézőknek pedig lehetőségük lesz flexibilisen fizetni a termékért, azaz mondjuk csak egy-egy meccset, vagy annak bizonyos részletét veszik meg maguknak, hogy megnézzék. Könnyű belátni, hogy ezeket az istenkáromlással egyenértékű reformokat az UEFA-n évekig tartott volna áttolni, egy saját irányítású Szuperligában azonban a klubok képzeletének ilyen értelemben maximum a jó ízlés szabhat határt (de leginkább az sem)."
A Szuperligát kezdeményező klubok – jellemzően – amerikai tulajdonosai alábecsülték a kiszámíthatatlanság illúziójának szerepét az európai sportkultúrában. Holott ebben nincs semmi titok: a Deloitte futballgazdaságról szóló 2020-as jelentésében feketén-fehéren benne áll, hogy a szurkolók nagyobbik része amiatt ellenzi a zárt rendszerű Szuperligát, mert verseny- és teljesítményellenesnek látja. Másképp mondva: az európai versenyrendszereknek kimutatható értéket ad a nyitottság, a verseny, a kiszámíthatatlanság – jobbára persze csupán – illúziója.
Ennek legfőbb oka, hogy mi itt Európában a sportra (és különösképpen a futballra) elsősorban még mindig kulturális termékként tekintünk. Olyan közösségi jószágként, amelynek része a csoda, amiben jogosultak vagyunk a meglepetés élményére, a váratlanra. Egy APOEL-re a BL-negyeddöntőben, egy Leicester Cityre a Premier League élén. Amikor persze bekövetkezik mindez, akkor fanyalgunk azon, hogy miért kell Porto-Sahtar BL-nyolcaddöntőket néznünk a TV-ben, de a csoda bekövetkezésének lehetőségét a futballipar szükségszerű, szerves részének tekintjük. Fontos azonban látni, hogy ez egy sajátosan európai sportnézőpont – ami szükségszerűen elhalványul azzal párhuzamosan, hogy nyilvánvalóvá válik, az európai közösség vásárlóereje nem képes további növekedést biztosítani a futballüzletnek.
A feszítő és feloldhatatlan ellentmondást az adja, hogy miközben a futballipar jelenlegi formájában kulturálisan ízig-vérig európai kreáció (lásd még: nemzetállami alapokon, laza, föderatív ernyőszervezet alá rendeződve, a változtatásokat csak hosszas kompromisszumkeresés után elfogadni képes metódus alapján működik – nem ismerős valahonnan?), addig üzleti alapjait egy az egyben az modell adja, amelyet Amerikában járattak a csúcsra. Ez utóbbiból következik, hogy a futballiparban rejlő teljes potenciált csakis úgy lehetne kiaknázni, ha az összes működési alapelvet importálnánk Amerikából: a zárt rendszerű elitligát, a kemény szabályokkal (például: fizetési plafon) kompetitívvé tett versenyrendszert, és azt is, hogy a termékszabályozásba csak és kizárólag közvetlenül érdekelt felek (tulajdonosok, promóterek, játékosok) szólhatnak bele."
Persze a többit is érdemes elolvasni, de talán ez a lényeg.
Szenvedély nélkül a foci halott.
