Alaposan megküzdöttem Sapkowski Huszita trilógiájának első könyvével, de megérte. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy az elmúlt években leszoktam az olvasásról, és ez pont nem az a könyv, ami ideális az olvasásra visszaszoktatáshoz. Hónapokra letettem, vagy csak pár oldalakat haladtam előre, de nemrég erőt vettem magamon, és azt követően gyorsan kiolvastam.
A Narrenturm nehéz könyv. A Vaják-könyvek után Sapkowski a mi világunkat, és a közép-kelet európai történelmet választotta háttérnek, és a fantasy-elemeket takaréklángra vette. Itt rögtön muszáj kritizálnom a magyar kiadást, mert nem sokat segített a gördülékeny olvasásban. Először is, rengeteg a latin szöveg, párbeszéd (szinte minden oldalra jut belőle), amik nem lettek lábjegyzetek formájában lefordítva. Kb. a feléig szorgalmasan fordítgattam ezeket telefonról, ám egy ponton túl ezt elengedtem, és próbáltam a szövegek ismerete nélkül élvezni a könyvet. Másrészről rengeteg mellékkarakter, és ebből fakadóan rengeteg név is van, amiket nem árt fejben tartani. A függelékben se egy ki-kicsodát nem kapunk, de ami még fájóbb, egy térképet se, csak a lengyel földrajzi nevek régi és mai átiratát.
A Narrenturmról, mint intézményről azt érdemes tudni, hogy a világ első pszichiátriai intézményeként tartják számon (ma patológiai múzeumként üzemel, keressetek rá, elég hátborzongató kívülről is). Nos, a “pszichiátriai intézmény” mai gondolkodással erős túlzás, maradjunk a bolondok tornyánál. Azonban fontos megemlíteni, hogy a torony jóval, de tényleg jóval kevesebb szerepet kap a regényben, mint azt a fülszöveg alapján gondolnánk. Sőt, a husziták tényleges megérkezésére is relatív sokat kell várnunk. Nem spoilerkedem, csak egész máshogy estem volna neki a regénynek, ha ezeket előre tudom, és nem vezet félre a fülszöveg.
A könyv Reynevanra koncentrál, a fiatal prágai medikusra. Bár én csak a játékokból ismerem a Witcherek Geralt-ját, így is sok átfedést találtam a két karakter között: mindketten előszeretettel kísérleteznek gyógyfüvekkel és főzetekkel, nem riadnak vissza a mágiától. Emellett falják a nőket, nehezen illeszkednek be a társadalomba és a konfliktushelyzeteket legtöbbször fizikai erővel oldják meg. Geralt-tal szemben azonban Reynevan egy naiv és éretlen karakter, akit csak a bosszúvágy és a szerelem hajt. Furcsa mód én éppen emiatt tudtam vele azonosulni, amiért sokan mások nem; az ő korában én is legalább ilyen hülye voltam, és a mai napig nem értem, hogy maradhattam életben. Reynevan esetében, mivel ugyanazokat a hibákat véti újra meg újra, nehezen beszélhetünk jellemfejlődésről. Szerencsére két útitársat is szerez magának egy-egy buddy karakter személyében (egyikük okosabb, másikuk bölcsebb), akik - sokszor az olvasóban is megfogalmazódott aggályokat tolmácsolva - próbálják ellensúlyozni az ámokfutását, kevés sikerrel.
Ami miatt többször letettem a könyvet, annak sokszor éppen a cselekmény volt az oka; nem tudtam eldönteni, hogy mennyire parodisztikus céllal, de a könyv hemzseg a deus ex machinától, vagyis nincs olyan szorult helyzet, amit egy váratlan, külső segítség ne oldana meg. Ami miatt viszont mégsem adtam fel, az részben a témaválasztás miatt volt. Az inkvizícióról keveset tudtam, de már régóta vártam egy témába vágó regényre. A szerző nem szépíti meg a múltat, kellően naturálisan mutatja be a mindkét oldalon elkövetett kegyetlenkedéseket. Ez nem a jó és a rossz harca volt, ennek megfelelően a “jó” karakterek is inkább antihősök, a sötétszürke különféle árnyalataiban. Sapkowski elképesztően jól ír, törődéssel viseltetett a regénye iránt; szarkasztikus stílusban brillírozik és sziporkázik, miközben tisztességes mértékű kutatómunka húzódik a regény mögött. A hangulat telitalálat, és a Narrenturm, amikor működik, akkor nagyon is jól működik. Összességében, az első könyvben a történet nem sokat haladt előre, de felvezető regényként ezt most még elnézzük.
Mégsem tudom mindenkinek tiszta lelkiismerettel ajánlani. Így nem ajánlom annak, aki egy történelmileg teljesen hiteles, természetfeletti erőktől mentes olvasmányt vár. Nem ajánlom annak, aki egy történelmi adatoktól mentes, mágiával átitatott fantasy hőseposzt vár. Aki egy könnyed limonádé-olvasmányt vár. Aki egy magát komolyan vevő, abszurd helyzeteket és cinizmust nélkülöző olvasmányt vár, mély gondolatisággal.
Ajánlom annak, akit érdekel az európai történelemnek ez a sötét korszaka. Aki el tudja fogadni, hogy a főhős egy önfejű, önsorsrontó karakter, akit csak a masszív plot armor óv meg a haláltól. Akinek mindegy, mi, csak Sapkowski legyen. Aki tudja magáról, hogy ritkán veszíti el a fonalat.
…és most belevetem magam a folytatásba, az Isten harcosaiba.
„A tanítómesterem egy macska volt. Tőle tanultam meg a jelenben élni.”
